Predstave

Nem szoktam fölkészületlenül színházba menni, különösen akkor nem, ha előre tudom, hogy írni fogok a látottakról. Ha nem ismerem, tájékozódom a rendező felől; ha rég olvastam, újraolvasom az előadás alapjául szolgáló drámát, regényt, akármit; elolvasom, meghallgatom, megnézem az előadást beharangozó cikkeket, bejátszásokat. Az előadás közben pedig jegyzetelek.

Ezúttal – rendhagyó módon – semmit nem csináltam mindebből, azaz teljesen fölkészületlenül, még a papírról és a ceruzáról is megfeledkezve ültem be a Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadására, amelyről közvetlenül a kezdés előtt tudtam csak meg, hogy a gyermekek szexuális bántalmazásának témáját boncolgatja, és mindössze tizenöt néző fér be a színpadon kialakított, játéktérként is funkcionáló szobácskákba…

Azért tartottam fontosnak ezt a szakmai vallomást, mert jelezni kívántam, hogy sem prekoncepcióm nem volt, sem szándékoltan kialakított kontextus, amibe beleágyazódhatott volna a darab, mégis, amit láttam, egy-egy jelenet, egy-egy mondat, egy-egy tárgy vagy gesztus, ami az előadást működtető különös mechanizmusnak köszönhetően mélyen belém ivódott, így most, amikor írnom kell, jegyzetek nélkül is viszonylag könnyen boldogulok.

A nyolc éves kislányt alakító Béres Pešikan Márta vezeti végig, szobáról szobára, a nézőket a családi pokol bugyrain, melyek egyre csak mélyülnek. A kisiskolás korú lány családi körben megünnepelt születésnapja mentén szerveződő jelenetek során fokozatosan tárul fel egy rideg anya, egy szigorú apa és egy deviáns viselkedésű báty karaktere. De ugyanilyen fokozatossággal állnak össze a mozaikkockák is a néző fejében, kerülnek elő tárgyak, amelyek egy-egy későbbi jelenet során flashbackekként hasítanak a tudatunkba.

A színházban először rendező Andrej Boka nagy mesterekre jellemző precizitással bontja ki a családon belül uralkodó viszonyrendszert. Groteszk, olykor horrorisztikus elemekkel operálva sejtet bizonyos dolgokat, de nem sieti el a történetmesélést. Egy-egy szűk kis szobába zárva a közönséget a négytagú családdal – és a két lábon járó, sztiroporfejű játékmacival, a néma szem- és fültanúval –, intim közelségből mutatja meg a szigorú keresztény erkölcsiséggel leplezett bűnöket. Lassan, fokozatosan jutunk el a testi fenyítéstől a lelki terroron át a szexuális zaklatás közvetlen közelről történő megtapasztalásáig – és közben tétlenül nézünk a hangtalanul segítségért kiáltó kislány szemébe, vagy nézünk félre, azzal nyugtatva meg a lelkiismeretünket, hogy ez úgyis csak egy előadás.

Egy nyomasztó előadás, amelynek a végén nincs taps se, csak lehorgasztott fejjel távozó nézők, akiket kitessékeltek az utolsó színről.

Az eddig elmondottak alapján azt hihetnők, a kritikus megpróbálja lelkesült elemzéssel leplezni véleményét, és kimondani, amit a vájtfülű hallgatók mindebből kihallani vélnek, jelesül, hogy a fiatal rendező hatásvadász elemekben bővelkedő, sztereotípiákkal átszőtt produkciót vitt színre. Nos, való igaz, hogy a figurák meglehetősen sztereotipek, de itt most nem a jellemfejlődésen van a hangsúly, hanem egy fontos téma, egy még mindig tabuk övezte téma kellő érzékenységgel történő feldolgozásán. Csupán egyetlen óra alatt, mégis szépen, lassan végiggörgetni egy ilyen történetet úgy, hogy beleégjen a befogadó tudatába, csakis erőteljes gesztusokkal lehet, de hatásvadásznak ezek a gesztusok csak akkor volnának nevezhetőek, ha egyébként egy üresen kongó produkció eladására szolgálnának.

A színészek (Béres Mártán kívül), az apát játszó Mészáros Gábor, az anyát alakító Mezei Kinga és a fiút megformáló Mikes Imre Elek is teljes egészében alárendelték magukat a többnyire némajelenetekből álló előadás komor témájának, nem törekedvén arra, hogy több színt vigyenek karaktereikbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a működésükhöz.

Amitől pedig igazán működik ez az előadás, az a rendezői koncepció, amely a hidden objects game, azaz a rejtett tárgyak megtalálására épülő, misztikummal átszőtt számítógépes játékok mechanizmusát alkalmazza. Ahhoz, hogy továbbléphessünk a következő szintre, hogy megismerhessük a következő szoba titkait, előbb meg kell találnunk az aktuális helyszínen elrejtett tárgyakat, meg kell fejtenünk az aktuális rejtélyt. Itt egy mackó, amott egy rózsaszín kardigán bukkan elő, itt egy összetépett rajzot kell darabjaiból összerakni, amott egy rádiót kell megjavítani, hogy a következő jelenetben vidám műsorával megtörje a feszült csendet.

A Csend olyan előadás, amelyet legalább kétszer meg kell nézni ahhoz, hogy minden részlet, minden kis mozaikkocka a helyére kerüljön a néző fejében. A legjobb mégis az, hogy nem csak meg kell – érdemes is megnézni!

Pressburger Csaba, Újvidéki Rádió – Szempont

2014.11.25.

Pozorišni prvenac mladog subotičkog reditelja zbio se, premijerno, u subotu, 22.11.2014. gde drugo nego u, prema publici sve otvorenijem i sve više socijalno angažovanom pozorištu, „ Deže Kostolanji“. Andrej Boka, do sada nam znan po kratkim filmovima koji osvajaju nagrade na prestižnim svetskim i evropskim festivalima, ovoga puta predstavlja nam se, za njega novim medijem. Na originalan i svež način, oslobođen preterane teatralnosti i „četvrtog zida“, u pozorištu nas sreće
gotovo filmski doživljaj a bez kamere projektora ili platna.Tema koju reditelj hrabro odabire, provokativna je sama po sebi. Incest, pedofilija i zlostavljanje dece u porodici nikoga ne ostavlja ravnodušnim. Ipak, većina o tome ¬ ćuti. Otuda i naziv projekta ¬„Tišina“. Ugao iz koga reditelj predstavlja temu tendenciozno je subjektivan.
Već prva scena u kojoj se nalazite pred drvenim podom na neudobnoj klupi i u skučenom prostoru govori o osećaju samoće, klaustrofobičnosti i bezizlaznosti situacije u koju je žrtva ne svojom krivicom gurnuta. Pitate se čija realnost je ovoliko mračna i osiromašena? Možda nekog ko je zauvek ostao taoc borbi sa sopstvenim avetima? Ona (devojčica, devojka, žena) izlazi iz ormara. Bukvalno i simbolički. „Out of the closet“. Otpočinje ispovest bez ijedne reči. Publika postaje nemi svedok doživljaja heroine¬žrtve. U trenu nestaje pozorište, osećaj za vreme i prostor gube se. Krećemo na put kroz tok svesti, asocijacija i iscepanih sećanja žene¬devojčice zarobljene u lavirintu uspomena. Kako bismo mogli razumeti sem ako ne osetimo sve što je i ona, ako ne stanemo u njene cipele, ne prođemo putem kojim je ona išla?
Atmosfera najtamnijih horor priča vešto se prekida scenama humora i dečijih igara. Element iznenađenja reditelj postiže praćenjem asocijacija glavne junakinje, i promene njenih emocija, smenom lepih i ružnih uspomena kao i povremenih (tako dobro prikazanih) i epizoda depersonalizacije kroz koje putujemo.
Praćenje toka svesti deteta poseban je izazov koji autor sebi nameće ali ga u svakom momentu dostiže. Dečija igra i crtež prepoznati su kao način preživljavanja realnih dečijih iskustava i ključ razumevanja dečijeg sveta i poimanja (simbolika igre školice i crtež glavne junakinje). Dečija seksualnost predstavljena je realno i bez skrupula što je posebna zasluga autora. Reditelj pokazuje veliko razumevanje mentalnog sklopa osoba koje su preživele zlostavljanje. Uspešno prikazuje disocijativnost sećanja koje se javlja kao mehanizam odbrane zlostavljanog kao i patološku povezanost žrtve i zlostavljača. Scenografija je u službi simbolike. Ogledalo i motiv ogledanja provlači se kao simbol suočavanja sa sobom, zavirivanja u najmračnije kutke podsvesti. Voda kao pokušaj pročišćenja, oslobađanja i suočavanja sa potisnutim (voda koja nadire, kaplje sa tavanice, voda za kupanje, polivanje hladnom vodom, uzavrela voda (supa) o koju se opeku akteri). Beli plišani medved od igračke postaje simbol straha i zlostavljanja, kao i ćutanja ( iako je svedok on je samo stvar, plišana životinja i nemoćan je da pomogne). Crveni karmin¬ simbol je zločina o kome se ćuti. Odlično
razrađen odnos majke koja postaje svesna zločina ali bira ćutanje i ćerke koja se oseća bespomoćno i izdano a koji kulminaciju dostiže u sceni kupanja. Predstava, iako rađena na mađarskom jeziku, razumljiva je i bez reči. Broj replika koje glumci
izgovaraju je minimalan a poruke koje se šalju neverbalno, univerzalno su ljudske, što pristup temi i sam projekat dodatno humanizuje. Dete (devojčica) ne može da govori o iskustvima zlostavljanja i zanemi svaki put kada pokuša. Zato nam svoje iskustvo pokazuje, vodeći nas kroz sopstveni doživljaj, bez reči. Odlična muzika je tu da scene obogati i približi gledaocu, dočara atmosferu i emocije glavne
junakinje. Uspavanke, brojalice slikaju svet deteta a uz to ponekad imaju ulogu nezavisnog pripovedača (kao u antičkoj drami) Pozorište kako ga reditelj shvata jeste vrsta umetničkog ali i socijalnog i psihološkog eksperimenta. Osim što se u vreme izvođenja mi nalazimo u lavirintu (apstraktno i bukvalno), prisustvujemo događaju, što nas čini akterima i budi našu odgovornost. Poslednja scena povećava ulog. Da li bismo odgovorili na nemi vapaj zlostavljanog deteta ili bismo odabrali da okrenemo
glavu i zaćutimo? Jesu li svi oni pre nas koji su ćutali podjednako zločinci kao i oni koji su zlodela činili? I, kada progovorimo, da li govorimo dovoljno glasno?

Marijana Vasilijević, Suboticaonline.rs
19.11.2014.

Jedna glumica, nekad je dovoljno i to, Marta Bereš Pešikan, igra devojku koja publiku, njih svega desetak, vodi u svet detinjstva iza ormana svoje sobe. Kroz lavirint, od fragmenta do fragmenta, otkriva se roditeljski dom, topao i hladan u isto vreme...

Andrej Boka, još uvek mladi reditelj (i scenarista), koji se do angažmana u pozorištu “Kostolanji Deže” afirmisao kao autor kratkog filma, pokazao je nešto što se retko viđa u pozorištu. Na planu forme, jedinstven stil koji je po postupku blizak neoavangardi - ukoliko pristane, publika je uvučena u kontakt sa glavnim likom, što bi se danas, sa novim tehnologijama reklo - predstava je interaktivna. Ali, ovaj postupak dobija pun smisao tek sa drugim stilskim karakteristikama, mnogo bližim kinematografiji, nego pozorištu: narativ je isključivo prikazivački, neverbalizovan, na momente nalik onome u crtanom filmu; priča je vođena kao triler, svi delići slagalice na svoje mestu staju tek na kraju; realističke scene smenjuju fanatastične scene u kojima se pomeraju predmeti, pojavljuju neobični, maskirani likovi; atmosfera se menja od montipajtonovske do linčovske, karikaturalnost postaje zastrašujuća...

Zapravo, interaktivnost predstave “Tišina”, uguravanje u priču, zauzimanje je nove, saučesničke pozicije spram vrlo delikatnog problema kroz koji je bilo potrebno ovako suptilno vođenje - problema seksualnog zlostavljanja dece. Čudnovato prikazana devojka i lavirint njenog lika, zapravo je devojčica čije je detinjstvo nasilno prekinuto. Klišei kojim su prikazane scene iz njenog odrastanja (zajednički ručkovi, proslave rođendana, “muške” i “ženske” stvari (tata i brat popravljaju, a mama kuva), zapravo ukazuju da zlo ne spava ni u običnoj, takozvanoj normalnoj porodici. Jedino je donekle glupo što se prostim umetničkim oblikovanjem jedan tabu ne razbija. Zato je Andrej Boka verovatno i posegnuo sa bajkovitim elementima koji estetiku čine više bizarnom i grotesknom nego zaista društveno angažovano, revolucionarnom. To ne potcenjuje značaj pozorišnog poduhvata u kojem se na jedan dan glumci i publika identifikuju sa žrtvama seksualnog nasilja ili njihovim bližim okruženjem.

Odličan posao u oneobičavanju ove teške priče, vizuelnim i zvučnim kvalitetima koji su privlačili pažnju tokom trajanja partije, uradili su i ostali umetnički saradnici: Marina Sremac (kostimografija), Milan Vejnović (muzika), Darko Subotin (saradnik na svetlu i scenografiji). Sjaj fizički i emotivno sigurno veoma zahtevnoj ulozi Marte Bereš Pešikan daju i sjajni partneri: Kinga Mezei (Majka), Gabor Mesaroš (Otac), Imre Elek Mikeš (Brat).

Igor Burić, Dnevnik