Előadások

 

SORS-KANYAR

Ahová az angyal is csak félve lép: Sors-kanyar

 

Az úgynevezett Vietnám-szindrómáról játék- és dokumentumfilmek, valamint könyvek tömkelege szól. Pontosan ismerjük a túlélők egész további életét végigkísérő és megnyomorító lelki és egyéb megpróbáltatásokat, ám mindeközben elfeledkezünk róla, hogy nekünk is volt Vietnámunk, csak úgy hívták: Don-kanyar. Sajátos közép-európai jelenség, hogy akkor, amikor a túlélők még éltek és szerencsés esetben köztünk voltak, nem lehetett őszintén beszélni róla, és a tényfeltárás legfeljebb a felelősnek megtett Horthy-rendszer gyalázásáig juthatott. Az Udvari Kamaraszínház és a Magyar Nemzeti Tanács hiánypótló előadása a Don-kanyar szindrómával való szembenézésre tesz kísérletet, ráadásul valós történelmi szereplők színpadon történő megjelenítésével.

 

Miképp látja a Don-kanyart a színész és a katona?

 

Az elcsatolt délvidéki Pancsováról származó Szentmáriai Lajtos Árpád (a színpadon Mészáros Gábor), valamint nagyváradi születésű felesége, Dajka Margit (Stelly Zsófia) kettősének életét végigkíséri a Don-kanyar emléke. Árpád vezérkari tisztként, Jány Gusztáv mellett élte át a katasztrófához vezető utat, Margit pedig a frontra utazott, hogy vigaszt és reményt nyújtson a magyar katonáknak. Mindegy, hogy a legendás színésznő utolsó földi pillanatainak vagyunk-e tanúi 1986-ban, vagy a Tóthék egy premier utáni, Thália Színház-beli rendkívül sikeres előadása utáni fröccsözésnek a színház büféjében, esetleg egy kettesben töltött piknikezésnek 1958-ban a budai hegyekben, a beszélgetések mindig a Don-kanyarhoz futnak ki, bárhonnan is induljanak.

 

Dajka Margit a legváratlanabb pillanatban ugrik a Tóthék postásának szerepébe, felidézve a címzett család érdekében a kézbesítő által kézbesített vagy szelektált karácsonyi lapokat. Egy másik jelenetben az élet igazolja Örkény igazságát, amikor az Árpádtól kapott karácsonyi ajándékkönyvből kieső, Kárpáti László honvédnak édesanyja által küldött, a címzetthez a fronton el nem jutott levéllel a karácsonyi boldogságot is megtöri a Don-kanyar emléke. Vagy a doni katasztrófáért felelős döntéshozók keresése az ÁVO által sürgetett emlékiratok megírásának egyik éjszakáján, nincs menekvés. Mindig, mindig előjönnek a képek, az emlékek. Jön a hó, a hideg, és a zubbonyt megszállja a sok jégféreg, lerágva egészen a csallóközi pulóverig.

 

És mindeközben a személyes emlékek nem csupán Margit és Árpád lelkében, valamint az asszony gyolccsal bélelt, a fronton szétlőtt kis katonaládájának utódjaként használt dobozkájában jelennek meg a bele temetett mindennapi kedvességekkel, hanem a háttérben rendkívül hatásos, korhű katonaruhákban előadott táncos-zenés koreográfiák érzékeltetik a testrészek fokozatos elfagyását az egyre lassabb, mindjobban egyszerűsödő, zsugorodó táncban, míg elérjük a teljes nihil állapotát. Az előadást végigkísérő harctéri koreográfiákban az életükért utolsó leheletükig küzdő katonák valójában a színésznő lelkiállapotának kivetülései, melyek sajátos kontrasztot alkotnak Lajtos érzelemmentes és tárgyilagos, ok-okozati összefüggéseket, Horthy, Hitler, Jány és mások elképzeléseit és felelősségét feltáró megállapításaival és az előadást bevezető monológjával. Ahhoz, hogy az emlékirat valóban ütős legyen, Árpád tárgyilagos józansága mellett szükség van Dajka művészi látásmódjára is, hiszen ki más fogalmazhatná meg, hogy „vannak rendezők, akik tudják, hogy kiből hogy kell kipofozni vagy kisimogatni a jót. Hitler grandiózus rendező volt. Igaz, ő inkább kipofozott, és nem feltétlenül a jót.” Zseniálisan lényeglátó megfogalmazása a Szovjetunió németek általi megtámadásáról, hogy „beront oda a bolond, ahová az angyal is csak félve lép.”

 

Hozhat-e a halál feloldozást?

 

A helyszínek és idősíkok váltakozása közepette a legkülönbözőbb formákban visszatérő központi téma Szigeti Réka dramaturgiai és Kálló Béla rendezői elképzeléseinek megfelelően nyomasztó állandóságot sugallva közvetíti számunkra, hogy az emlékek elől nincs menekvés. Az átélteket a szereplők csak együtt, kettesben tudják megfelelően értelmezni és feldolgozni, ezért a halál, azaz csupán egyikük halála nem hozhat feloldozást. A művésznőt megkörnyékező végzet rémképei folyamatosan egybemosódnak a doni magyar katonák szenvedéseivel. Nem kérdés, hogy Margit nélkül a továbbiakban már Árpád sem viselheti el a halmozott hullahegyek képében a tudatában és az előadás hátterében újra és újra megjelenő szenvedést, valamint a részleteiben és rémítő hanghatásaiban is felidézett urivi csata őt örökké kísértő rettenetét. Ez esetben egész biztosan nem igaz, hogy „a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.”

 

Ahogy megismerkedésük, úgy végső elválásuk is a Don-kanyarhoz, az ő Sors-kanyarjukhoz kötődik. Kérdéses lehet mindezért, hogy a Lajtos imáiban kérteknek megfelelően mindez értelmet nyer-e abban, hogy végső soron szerettei és Hazája, valamint arábízottak javára és boldogulására szolgál. E kérdésre a választ az előadás nézője csupán saját lelkében adhatja meg.

                                                                                                Kékesi Raymund


Rendező: Kálló Béla

 

Játszák: 

Stelly Zsófia

Mészáros Gábor