Előadások

Minden határon túl 

Rögtön mondanám is, amit a piros maszkkal takart érdekérvényesítő az új címerről való tárgyaláson: apád faszát. Sajnálom.

    Sokszor emlegetik az atyai hímtagot a Kosztolányi Dezső Színház előadásában: valahányszor azt mondják, hogy határon túli. Ilyenkor aztán gondosan helyesbítenek: külhoni. De csak hogy legközelebb újra elkövessék ugyanazt a hibát, jelezzék, hogy ti kívül vagytok, mi meg belül. Szevasztok. Szeretnétek olyanok lenni, mint mi, de soha nem fog sikerülni.
      Kínos, de sokáig azt gondoltam, hogy az ilyesmi rám nem vonatkozik. Én úgy járok Szabadkára, mint Szegedre vagy Debrecenbe, belül van a körön, amelyen belül magyar színházakat nézek, Kosztolányi Színház-rajongó vagyok, nekem Béres Márta ugyanaz, mint a sok hülyének Péterfy Bori, csak az én színésznőm ezerszer jobb. Bennem aligha fog ébredni a belhoni lelkiismeret, mert nincs miért.
    Aztán a darab, a Pass-port második része, Maga az Ördög felcímmel, Szeged alcímmel úgy kezdődik, hogy megjelenik maga az ördög. Vasvilla, szarv, pata helyett fehér papucsban fehér zokni, piros-fekete frakk helyett meztelenül, csak egy műpéniszt rögzítenek bugyigumival a megfelelő helyre. Beszél, kiabál, és azt mondja, mit jelent ez a szám, 2005?Öhm, izé, semmit. Ez a nők száma, akiket ágyba vittem. Mit jelent ez a szám, 2003? Öhm, izé, semmit. Ez a magasságom, milliméterekben kifejezve. És mit jelent ez a szám, 2004? Öhm, izé.
       Pedig ennek mást kellene jelentenie. 2004 valóban évszám, az eredménytelen népszavazás éve, amikor nem tudtunk érdemi választ adni arra, hogy: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti „Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?
      Jó, ezt a kérdést elbuktuk, de hát nem szoktunk rá gondolni. Azt se hittem, hogy valakik még egyáltalán gondolnak rá, és ha igen, akkor éppen itt, Szabadkán, és nem csak Erdélyben esik rosszul. Csak egy darab papír, ahogy azt a házasságra szokták mondani. Egyébként is, a dátumot és a napot tudtam volna, december 5., csak az évet nem.
        Mielőtt sikerülne megnyugtatni magam, hogy ez megint csak valami túlérzékenység, mint a határon túli (apád faszát) kifejezés miatti nyavalygás, még egy helyen elbukok, amikor azt mondják a színpadon, hogy „elmentünk szépen megebédölni” és olyan finom érzékenységgel veszem észre, hogy milyen bájosan ö-zik, ez a magas fiú, aki az előbb még az ördög volt. Egy perc múlva a belhoniak biztatják a színpadon a határon túliakat (apád f...), hogy olyan helyesek, és olyan szépen beszélnek is, máshogy használják a magyar nyelvet, de vicces. Nincs hová menekülni, mindig érted szól a harang, így van ez jól.
       Azt se mondhatom, hogy ez a legszebb előadás, amit ebben a színházban láttam. De piszkál, nem enged, beránt, pillanatok alatt vége van, méghozzá elég nyomasztó vége. Négy maszkos, félkatonai lény vitatkozik, mi legyen az új címer, mert a korona nem néz ki jól, végül megállapodnak a mangalicában, ami egyszerre turul és szürkemarha, de Szűz Mária is legyen benne. Az utolsó jelenetben megvalósul Mária országa. Boldogasszony anyánk altatót énekel egy rusnya mangalicának, ez a hazánk.
    Amire csak azt az érdemi ellenválaszt lehet adni, hogy az én hazám Szabadka. Ahol ezt a darabot játsszák.

Art-magazin 2013/2