Előadások

 Egy egyszemélyes produkciónál mindig kérdéses, hogy a színész/nő mennyire képes betölteni a teret, lekötni a figyelmünket, üresjáratok nélkül lejátszani az előadást. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház One-girl show-ja esetében elmondhatjuk, hogy Béres Márta képes mindegyik követelménynek megfelelni, sőt, még csak díszletre sincs szüksége ahhoz, hogy magával vigyen, az általa megszemélyesített nő(k) – lehet Béres Márta, lehetnek sokan mások is – élettörténetének hallgatóivá, szemtanúivá, részeseivé tegyen bennünket.

Jó ez így, van minden – ének, tánc, rigmus, mozgás, beszéd, harag, cinizmus, nevetés, szomorúság, halott, élő, öreg, fiatal, közepes, nagy, kicsi: csak néhány az alkotóelemek terjedelmes tárházából. Kiáll, jön-megy, tenyerével színpaddeszkát csapkod, leül, kinéz, kérdez, rázom a fejem. Vonul, kúszik, félmeztelen leül, apa csontvázával meghitten társalog, fölnéz, gyomorsava van, piros fényű táncban angyalszárnyakat rajzol maga köré, meghajol. Mérges. Szomorú. Örül. Beszél. Ránk mérges, miattunk szomorú, nekünk örül, hozzánk beszél. Egyfolytában, gyorsan mesél életfoszlányokat, mindeközben Béres Márta is meg nem is, másik Béres Márta is meg nem is. Arcai a szerencsés fényjátéktól csak még valóságosabban váltakoznak, a 15 éves forma tündértől a 35–40 éves, meggyötört, megviselt anyáig mindenféle nőtípus, életfázis megjelenik előttünk. Csodálatos ez a fényhatások és egy arc mimikájának szimbiózisából táplálkozó vagylagosság. Béres Márta lehetne bármelyik nő, minden nő tetteit, történeteit, gondolatait, álmait magára ölti. De így is csak Béres Márta. És jó ez így, a show hatásos, az egy nőben megbújó összes többi nő szerepet kap, életre kel, a sorsok egy személyben fonódnak össze, óriási energiával ruházva föl egy szem Béres Mártánkat.

Előbb még ő maga is arról beszél, hogy mi most gondolunk valamit Béres Mártánkról, mindenki gondol róla valamit, a férfiak természetesen megnézik, elrévedve belegondolnak, hogy milyen kívánatos nő, a nők is megnézik, és belegondolnak, hogy ők is szeretnének ilyen kívánatosak lenni, de lassan elmúlik ez a gondolkozás, lassan már nem gondolunk semmit Béres Mártáról, csak megyünk a mesével, a show magába olvaszt bennünket. Béres Márta egyszer csak tényleg elkezdi élni a színpadi Béres Márta létét, a két Béres Mártából egy lesz, minden klappol, nincs sallang, nincs műviség.

Jó belefolyni Béres Márta életébe, jó kilépni a sajátunkból és csak Béres Márta életében létezni. Csodálatos, olykor fájdalmas, olykor rendkívül tiszta, olykor örömteli dolgokon megyünk keresztül, de együtt csináljuk, összetartozásban, Béres Márta és közönsége szimbiózisba lép, együtt lélegez, szívét megnyitja a felé áradó szeretet előtt.

Amikor a végén a színpad elejére sétál, és széttárja karjait, szeretem Béres Mártát, ha láthatatlanul is, de belefonódom biztonságot adó ölelésébe.


Török Arnold (Magyar Szó, 2011. 05. 17.)

Egy show általában kellemes, könnyeden szórakoztat, de sejthető volt, hogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színeiben a József Attila Színházban vendégszereplő Béres Márta One-girl show valami egészen más lesz. Más előadásokból tudható, hogy a kiváló vajdasági színésznő önkínzó módon igencsak képes pokolra menni.
Azt is el tudja érni, hogy a közönségnek is fájjon, amit a színpadon csinál. Béres nem kíméli magát, ha arra van szükség, nem riad vissza a totális lelki és testi kitárulkozástól. És közben izgalmasan rejtélyes, kiszámíthatatlanul ezerszínű. Most is először megeteti velünk, hogy az estje csupa önéletrajzi elemből építkezik, aztán, amikor már egészen dermesztően tragikus húrokat penget, elkezdi ugyanazt a történetet sokkal vidámabb felhanggal, ekkor már röhögünk, nem tudjuk, hogy melyik verzió az igaz, illetve az az igaz, amit éppen elhitet velünk.
És bármit elhitet, anélkül, hogy üresen csillogó esztrád műsorban parádézna, abszolút megmutatja mi mindenre képes. Ha kell, teljesen kiszolgáltatott, máskor meg akár uralja a közönséget, parancsoló, netán kihívóan pimasz, játékosan szemtelen, és gyakran fenemód erotikus. Olyan istenigazából nő, miközben azért féltenivalóan és kiszolgáltatottan el is bizonytalanodik. Szemez velünk. Meg-meg szólítja a közönség egy tagját, próbál interaktív lenni. Irigylésre méltó energiával van jelen, érezhetően belőlünk is energiát merít, nagyon is keresi a tekintetünket, lesi a támogatásunkat, és abszolút észreveszi az elutasító reagálásokat is. Provokál, de mégis szeretetre vágyik. Szeretetet sugárzik, ugyanakkor azért tüskés is. Soha nem egyértelmű. Állandóan elbizonytalanít bennünket.

Urbán András talányosan rafinált, játékosan komoly, humorral teli szöveget írt számára, és rendezőként engedte elszabadulni, miközben mégiscsak pontos kereteket szabott meg. Megrendítő, mégis fenemód mulatságos estét hoztak létre. Igazi színházat csináltak szinte kellékek, díszletek nélkül, önnön magukból.

Bóta Gábor / Népszava

Valló-ság?
Kosztolányi Dezső Színház: One-girl show

 Február 17-én a Kosztolányi Színház munkabemutatójának lehettünk közönsége, amit egy héttel korábban nyilvános próba előzött meg. Közönsége lehettünk tehát az Urbán András rendezte One-girl show-nak.

Nagyon könnyű a díszletről beszélnem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs. Mint ahogy kellékekből is meglehetősen kevés − egy érett, friss banán, egy csontváz, a majdhogynem kötelező Béres Márta-i szék − bukkan fel a színpadon. Van tehát egy óriási (magától értetődően félig-meddig zárt) üres színpadi tér, néhány „kellék”, és van (a) Béres Márta (nem utolsósorban). És ennyi épp elég. Nyilván elég. Csak jogosan merül fel a kérdés, hogy ebből hogyan lesz − állítólag − hatvan percet kitöltő előadás.

Tisztázzunk néhány dolgot.

Most persze nyugodtan mondhatnám − ha unalmas klisékkel szeret-
nék élni −, hogy Béres Márta a One-girl show-ban „remekül tölti be” a színpadi teret. De nem mondom, pontosabban, nem így, mert elég nagy hibát vétenék. Itt ugyanis a „színpadi tér” nem a maga konkrétumában értelmezendő, hanem egészen másként, amit ebben a darabban egészen máshogy is lehet „betölteni”. Ugyanez vonatkozik persze a kellékekre is, amelyek denotációs működése erősen metaforikus. E konkrétnak tűnő jelenvalóságokat − beleértve a színpadi teret is − (a) Béres Márta önmagából, „konkrétabban” a szubjektumából kisugárzó jelentéssíkokkal ruházza fel, akkor és ott. Ebből adódóan olyan asszociációk támadnak, hogy ennek a térnek csupán egy részét képezi maga a színpad. Tudniillik a Kosztolányi Dezső Színház színpada itt most csak arra jó, hogy a színpadiság, az ún. színpadi tér képzetét (így önmagában is mint anyagi „díszlet”) keltse bennünk, a közönségben, legalábbis a darab elején. Óvatosaknak kell tehát lennünk, mert ez a tériség sok esetben magába foglalja ugyan a ’színpad’-ot is, de még véletlenül sem a maga teljességében. Adott tehát a tér és az a bizonyos Béres Márta. Őt, ha most egy pillanatra minden preszuppozíciónkat megsemmisítjük, és hajlandók vagyunk a fenti tériség-felfogást elfogadni, pusztán nőként tudjuk kezelni (mert hát ott és akkor egyértelműen annak tűnik), mint színésznőt meg azért érzékeljük, mert ő maga ennek a bizonyos tériségnek valóban „betöltője”, de − mint utaltam rá, és még a későbbiekben utalni is fogok − egészen másképp. Ez esetben puszta véletlen, hogy a szubjektum jelölője nem más, mint éppen Béres Márta.

Persze a fenti eszmefuttatás nyugodtan megkerülhető: a közönség helyet foglal, és megnéz egy olyan darabot, amiről már előre sejti, hogy benne a[1] Béres Márta fog szerepelni. A szövegem elején tapasztalható névelő-használati dilemma itt most már határozottabban körvonalazható. Annak ellenére, hogy ismerjük a nyelvhelyességnek a határozott névelőre vonatkozó alkalmazhatósági megszorításait, használata itt mégis indokolt, mert elsősorban bizalma(sságo)t sugall. Azt, hogy „én és én már ismerem őt, van róla fogalmam” stb. Ezzel szemben az általam névelő nélküli változat csupán jelölő. Természetesen nem szándékom itt most nyelvhelyességi kérdésekbe bocsátkozni azon egyszerű okból kifolyólag, mert a két „verzió” egyben két befogadási stratégiát is feltételez. Úgy gondolom, hogy ezt Urbánék is remekül meglátták, és e dilemmára tudatosan építettek, hisz a darab egy pontján „elbeszélgetési” alkalom adódott a Béres Mártáról, a Béres Mártával. A nemegyszer interakcióba hozott közönségnek − pontosabban egy csoportjának, itt most a „fiúkáknak” − megadatott a lehetőség, hogy a Béres Mártáról kialakult korábbi asszociációikat összefoglalják, verbalizálják. Vagyis, a Béres Márta által felkínált alternatívák közül lehetett volna választani. Igen ám, csakhogy az efféle diskurzusok nem vezetnek sehová, annak ellenére persze, hogy el lehet játszani velük. Ha viszont ezen az úton haladna tovább a darab, akkor hamar rövidzárlatos lenne, és kiégne. És lehet, hogy ki is ég azok számára, akik a Béres Mártát jöttek megnézni (például talán a „nyugdíjas bácsikák” vagy az őt személyesen jobban ismerők számára). Azért van ez így, mert a Béres Mártának jóval szűkebb és sok esetben a magunkkal hozott „ismeretből” és „tudásból” körvonalazódóan talán nem egyértelmű, esetleg félreismert/félreismerhető a szemantikai tere. (Itt ajánlom az olvasó figyelmébe Laskovity J. Ervinnek a Híd múlt évi, decemberi számában közölt Béres-interjúját.[2])

Béres Márta (névelő nélkül, jelölőként) viszont már nagyon sok mindent jelent: „Nő. Színésznő. Szülő. Szellő. Vagy valaki egészen más?” Nem tudni. (De csakis a korábban említett színpadi térben indulhat be maga a jelfolyamat, valamint a kvázi jelentések is így állhatnak össze strukturált egésszé.) Tehát a csak színpadi térben létező Béres Márta igen komplex struktúra. Ebbe a strukturált jelentéskomplexumba azonban a névelős Béres Márta is beletartozik. Ha nem így volna, a darab megint rövidzárlatos lenne, és újra nem vezetne sehová. Ez abból is következik, hogy a mű konstrukciójának mintegy atlasz-pontja a béresmártaiság, és a belőle táplálkozó fiktív, kevésbé fiktív vagy talán valós eseménysorok egymásutánja, szinte már végtelene.

Szövegszinten nagyon nehéz megragadni a fent említett konstrukciót, ezért is hagyatkoztam a talán már kissé erőltetettnek tűnő névelős elkülönítésre. De lássuk, miért is van ez így, hogyan is jut kifejezésre a két „névtípus” potenciálkülönbsége.

Míg a Béres Márta a közönségből (a befogadókból) kiindulva határolható be nehezen: a felkínált alternatívák talán mind-mind igazak, talán nem, addig Béres Mártáról is nehéz bármi konkrétumot meghatározni, kipréselni. Ezen a ponton a darabban monológszerű történetek egymásutánja aktivizálódik, olyan óriási térbeli és időbeli horizontokból építkezve, amelyeknek szintén csak a színpadi térben, a tériség ezen fiktív vonatkozásában, „ködében” lehet legitimitásuk. Persze tévedünk, ha azt hisszük, hogy a két szubjektum közé éles határ vonható. Az a két történetsor, amely az elbukó, szerencsétlen és a sikeres, világhírű és elismert Béres Márta életútját villantja föl a kezdetektől az elmúlásig, végig olyan burkolt üzenetet formál, hogy a szigorú értelemben vett, pontos élet-referencialitást függesszük fel mindenképp. Ez a késztetés elsősorban az időbeliség óriási tartományából fakad, a beláthatatlan, a még meg nem történt érzetéből. Az egyre inkább beinduló vallomásosság-áradat azonban parányi részleteiben akarva-akaratlan mégis olyan benyomást ébreszt, hogy köze lehet a valósághoz. A történetekben itt-ott ugyanis konkrétnak tűnő nevek is felbukkannak, például „az Edvárd”-é, akivel végre lebonyolítható a korábban megbeszélt aktfotókészítés...

Az életből, a színészlétből (illetve az annak tűnő létiségből) konstruálódó narratívák tehát a berésmártaiságból összeálló kvázi vallomások. Ezek a vallomások, amelyek közül némely a Kosztolányi Színház „anyagi javai megteremtésének”, a színház megmentésének, vagy épp egy bolhacsípésekkel megspékelt zarándoklatnak a történetei, tehát vagy igazak vagy nem, vagy kicsit igazak vagy kicsit nem. Nem is igazán fontos. Lényegük az az egyértelműen intenzív megéltség (jobban mondva: a megéltségnek „tűnőség”), amely a színpadról valóban visszaköszön, amit csak egy érzelmi hulla nem tud (meg)tapasztalni, illetve önmagából újraalkotni.

A két szubjektum közötti feszültség, a történetek egymásra épülése során folyamatosan átalakulni látszik Béres Márta és a Közönség közötti feszültséggé. De még mielőtt ez megtörténne, először is Béres Márta és a Színház között alakul ki kapcsolat, illetve ez a viszony kerül az értelmezés középpontjába. A Színház élete megmentésére irányuló törekvések motivációja egyértelműen a szubjektumnak a Színház iránt − valóban − érzett elkötelezettségében rejlik. Az önfeláldozás és alárendeltség ezen a ponton odáig vezet, hogy a szubjektum mindent egy lapra tesz fel, és a nyereségbe vetett hit akkora, hogy minden gátlást képes felülírni. A siker pedig csak így, a személyes harc és az elragadottság által garantált.

Sokunkban talán ekkor válik világossá, hogy miért nincs szükség díszletre, és miért elég bőven a színpadi tér és Béres Márta. Béres Márta ugyanis önmagából képes díszletet teremteni, ezek a díszletek pedig pszichés konstrukciók − kivéve ugye az említett színpadot, de ennek ismerjük a szerepét... Az elkötelezettség és az imádat szinte immateriális „atmoszférát” teremt, amit Béres Márta remek mozgásartikulációi is képesek fokozni: mondhatni ilyenkor vizualizálja pszichéjének rezonanciáit, érzelmi repertoárjának sokrétűségét. A történetekből összeálló tartalmak pedig e mellett lehetővé teszik a Közönség számára, hogy ezen imaginárius kulisszák mögé is betekintést nyerjen. A darab(ok) teremtés-, illetve alkotásmechanizmusai, azok előzményei a lehető legpontosabb, néha már nyomasztóan leltárszerű részletekkel válnak „átérezhetővé”. (Ezzel kapcsolatban lásd az említett Béres-interjút. Vagy ne...) Terítékre kerülnek továbbá a Kosztolányi Színház „nagy problémái”: az alternativitás, a polgárpukkasztás stb. problémakörei is, erről azonban lejjebb teszek említést.

A Közönség az ún. apajelenet folyamatában válik fokozottabban a bipoláris szerkezet utolsó tagjává, abban az eseménysorban, amikor − véleményem szerint − a darab csúcspontjához, a felejthetetlen csontváz(apa)jelenethez ér. A vallomásosság nagy pillanata az Apa elveszítésének tisztítótűz jellege, személyiségformáló mozzanata, valamint az az itt is működő túláradó szeretet, ami az Édesapa irányába körvonalazódik. A jelen nem levőség felvállalt tárgyiasulása az apa-csontváz „szerepeltetésében” manifesztálódik. Az Apának szólított figura színrevitele bennem rögtön a jól ismert Csáth-novellát idézte fel azzal az óriási különbséggel, hogy itt a szubjektum és a tárgy közötti viszony szoros emocionális kapcsolaton alapul. A meglehetősen bizarr eseménysorok, a csontkollekcióval való játék egyben egy színházi önreflexió kiváló pillanata is. A játék valóban morbid, tudja ezt Béres Márta is, és ráadásul nem is hagyja megjegyzés nélkül a színpadon látottakat. Kiszól a Közönségnek, már szinte előre figyelmeztet a polgárpukkasztásra (a Kosztolányi Színház „nagy problémájára”). Szó szerint. Majd Apa kezével ki is pukkaszt néhány nézőt (azt is el tudom képzelni, hogy nem véletlenül válogat ilyenkor). „Puk, puk” − halljuk. Majd Apacsontváznak bemutatja a színpadot, a Közönséget, a szeretett Közönséget. Nagyon, nagyon erős hatást kelt az emlékeknek, az itt és mostnak ez a fajta tárgyiasult poétikája.

A fölfokozott pillanatokat követően, a „pukkasztások” után pedig hamarosan sor kerül a mámori, átszellemült ölelés-aktusra. Amennyire lehet, a színpad és a nézőtér határmezsgyéjéről egy őszinte, mindenkit átfogó ölelésben részesül a Közönség, de valami olyan tisztában, amely érezhetően belülről fakad. Ezen a ponton tisztázódik, rajzolódik körül a kétfajta tériség határvonala: az egyik a színpadi, a másik a publikumi. Azaz ebben a pillanatban, aki korábban a valóságreferenciákat leltározta, számolgatta, annak is teljesen mindegy lesz már, hogy az elhangzott narratívák igazak-e vagy sem. Én viszont arra vagyok kíváncsi, hogy ez a fajta katartikus megnyilvánulás − az ölelés − meg tudja-e tartani „valódiságát”, mondjuk az ötödik bemutató után is? Kíváncsi vagyok arra is, hogy az ölelés egyirányú-e? Vajon érezte-e ezt mindenki? Feltételeződik-e, és ha igen, működik-e ez a fajta interaktivitás? Vajon viszont tudná ölelni őt a Közönsége? Páran biztosan.

A mű kiválósága egyértelműen abban rejlik, hogy átértelmezett, átírt, leépített referencialitás-manipulációknak lehetünk tanúi. A történetekből mindenki azt és annyit szűr ki, válogat ki, amennyit és amit akar. Elhihetünk végül is mindent. Miért ne? Ennek ellenére, az életi narratívák behatárolhatatlansága és pozíciótalansága ellenére úgy képesek egymásba épülni, úgy egészítik ki egymást, hogy a mű bonyolult kapcsolatrendszerei­nek különösebb gond nélkül nyújtanak megfelelő táptalajt. Így alakulnak ki tehát az említett poláris struktúrák.

Az elbeszélések sokfélesége, a térbeli és időbeli sokszínűség egyetemes, de mélyen árnyalva kifejezett emóciói ekképpen állnak össze egy darabbá, Béres Mártává. Pont ezért maga az előadás sem tűnik hatvan percnek, sokkal de sokkal többnek hat.

Akárki is a Béres Márta, én szerencsésnek tartom magam, hogy nem ismerem. Nagyon szerencsésnek. Ha ismerném, talán sok mindent el is hinnék neki. A darab élményegyüttese menne tönkre talán, ha komolyan vennék mindent. Viszont recepcióesztétikai szempontokat szem előtt tartva nagyon kíváncsi lennék arra (is), hogy vajon mi történne akkor, ha a darabot negyven km-re odébb helyeznénk, mondjuk Szegedre. Fogalmam sincs.

A darab aprócska hibája szerintem az, hogy a „csúcsjelenet” után visszafogottabb tempóba vált át. Ez pedig határozottan ártó az apajelenet intenzitására nézve. A pólusok közötti feszültségek egyébként is nehezen épülnek ki. A darab a vége felé tehát túlságosan megnyugszik. De talán úgy viselkedik, mint egy háborgó psziché, amely végül megtalálja a maga nyugalmát.

A One-girl show legközelebb május folyamán tekinthető meg a Kosztolányi Dezső Színházban.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Béres Márta One Girl Show című előadása osztatlan sikert arat az utolsó napon, teljes joggal. Béres Márta a testével játszik. Kivetkőzik magából, egyaránt feszegetve a közönség és a közönségesség határait. Egy öntudatos, pimasz nő, aki nemcsak beszél az előítéletekről, de kihívó, provokatív módon illusztrálja is azokat. Minden általánosítás veszélyes. Ez is. Béres szerepet játszik, és csak egy pillanatra tűnik úgy, hogy saját történetébe kezd bele. Valóságosnak tetsző nő fiktív életének túlhajtott, szélsőségesen pozitív és negatív alternatíváit rajzolja meg telis-tele humorral, iróniával és önreflexióval. Az előadás végére ott áll egy belülről lecsupaszított nő, tetőtől talpig felöltözve, és mintha csak megtalálta volna a tiszta formát, némán, egy mechanikus metronóm ütemére néptáncol. A színésznő egyébként a Magyar Szónak adott interjúja szerint azért nem tartja monodrámának az előadást, „mert nem arról szól, hogy fent vagyok a színpadon, és elszigetelődöm, hanem az egyik fő, és engem leginkább foglalkoztató téma az interaktivitás. De nem az a fajta, hogy felcibáljak valakit a színpadra, hanem hogy tudatosítsam a közönségben, hogy ti léteztek nekem, és én is létezem nektek: létezünk egymásnak.” Ehhez képest az előadás csak nagyon kis részben lehet improvizáció, mert stabil szerkezetre van szükség az interaktivitással járó bizonytalanság, kiszámíthatatlanság megengedéséhez, jóllehet a nézők passzív közreműködők csupán: a székükbe préselődve élvezik-szorongják végig Béres Márta páratlan testi-lelki sztriptízét.....

Lénárt Ádám (revizoronline.hu)

2011.08.17.

Urban Andraš ima veliku sreću što radi u pozorištu koje je sam i osnovao i osmislio i što to što radi – moderne predstave u kojima eksperimentiše i sa temama i stilovima i sa žanrovima ...što radi sa mladim i veoma spremnim i predanim glumcima – njih jeste svega nekoliko, od kojih samo dve stalne glumice – ali rade kao da ih je najmanje trideset!...Jer – zaista, kad bi se napravio neki mini Festival svih predstava Kostolanji Deže Pozorišta, napravljenih za ovo nekoliko godina od kako se Andraš Urban zdušno aktivirao sa ogromnom energijom – videlo bi se da je te, umnogome raznolike predstave, igralo samo sedam osam glumaca, ali su i po sadržaju i po stilu – uvek novom i neočekivanom – te predstave glumački toliko raznolike, da deluje – kako sam već i rekao – kao da ih je višestruko više.
Naročito je značajno to što se u tim predstavama stalno preispituju goruće teme društvenog života onog društva u kome su ljudi poput Andraša Urbana, njegovih glumaca – Madajara iiz Subotice – pripadnika Nacionalne Manjine...ali i mnogih drugih – mladih ljudi pred surovim i skoro nerešivim problemima društenog opstanka....direktno uključeni i veoma zainteresovani. Na malom prezentiranju tri predstave u BITEF Teatru poslednjih dana, videli smo da se u svojim predstavama Andraš Urban hrabro hvata u koštac sa nasiljem u porodici, ali i sa posledicama – kao i sa uzrocima nastanka čitavog sloja mladih narkomana na našim ulicama i u tim i takvim porodicama – koje prepoznajemo iz prve i odmah počinjemo da razmišljmo, dok gledamo predstavu – KAKO da se i mi izboriumo sa sličnim problemima u svojoj okolini?.. To je pravo angažovano pozorište, u kome glumci daju sve od sebe da odigraju situacije i kontekste, elelmente karaktera, zgodne konotacije, neobična podvlačenja... izokrenuta prepričavanja, začudna podmetanja, potkazivanje stvarnosti – pravljenjem slika tajnih razmatranja – javnim, otovrenim i kritičkim stavom – tekstom, gestom, pokretom, pesmom, slikom, obrtom, udarom na već postojeće  norme ponašanja....I tako dalje...
Sve što je Uban Anraš radio sa nekolicinom glumaca u raznim i, kako sam već rekao, raznolikim predstavama, koje su  se bavile KRITIKOM stvarnosti i ponovnim promjšljanjem mogućih razrešenja društvenih sukoba – u svojoj predstavi MARTA BEREŠ-ONE GIRL SHOW – uradio je sa samo jednom glumicoim – dotičnom Martom Bereš – mladom, ali već iskusnom glumicom i dugogodišnjom članicom Kostolanji Deže pozorište – što će reći, pripadnicom tog radnog i veselog PLEMENA istraživačkih glumaca i glumica, koji kao da stalno razmišljaju i KAKOI  i, naravno – ŠTA reći danas na sceni, a da to ima udarni i otrežnnjući umetnički i društveno pokretački smisao? Ova mlada glunica igrala je jednu zaista sasvim NOVU dramaturgiju – postdramski i poetski sklopljen verbalni i fizički, pevački i igrački materijal...kombinaciju raznih emotivnih skokova i brzih promena odnosa prema publici i materijalu – pažljivo biranom da otrezni i isprovocira publiku, gde god da se igra!... Marta Bereš igrala je, za ovu priliku gostovanja u BITEF Teatru - na PERFEKTNOM SRPSKOM JEZIKU, bez trunke zastajkivanja i sasvim lako prelazeći u songovima i pesmicama na Madjarski, ali i pevajući – imitacije poznatih pevačica – kritički i ironično – i na srpskom jeziku – takodje sa lakoćom i elegantno!
Videli smo da je za pozorište dovoljna samo jedna glumica i mnogo pozorišnog talenta – da se napravi velika predstava na važne teme i to u ključu najmodernijeg pozorišta – postdramakog – ali i kabaretskog, ili Sten Uperskog, da budemo precizniji. Marta Bereš peva, igra, priča, provocira, laže, tumači, iskreno se ispoveda, skida jedne pa druge, pa treće gaćice, suknje, farmerke, majice, haljine...prikazuje kako bi vam ona uradila ovo ili ono – samo ako biste vi – neko iz publike – bili neki važan pozoišnini poslenik od uticaja...reditelj, producent, promoter...Prikazujućči razne epizode raznih bizarnih dogadjaj iz živote jedne glumice, koju je nazvala Marta Bereš – ova fascinantna glumica velikog talenta, veštine i lepote, poezije i scenske energije, ali i čarobne i samomokntrole – priča sve priče našeg vremena – o nastajanju svih problema komunikacije u svetu glume i pozorišta...o licemerju i o gubljenju identiteta u zamenu za uspeh, u sumnjivoj paučini slave za trenutak. ...o problemima nacionalnog identiteta i o teškoćama borbe za taj identitet, ako je to jedini označitelj osobnosti...o dubokim korenima polnog i nacionalnog obeležja, kao i o snazi volje za ostajanjem u profesiji, koja se teško održava...Marta Bereš i Urbana Andraš pokreću iste one teme koje se u pozortrištu Kostolanji Deže pokreću u svim akcijama – predstravama, gostovanjima, Ferstivalom Desire Central Station, nastupom na svakoj smotri u javnim prikazanjima, svog ili komentaru tudjeg rada...A to su teme  koje se tiču svih koje ovi autori i izvodjači žele da pokrenu. Jeste – mala je snaga samo jednog pozorišta - ali energija i domišljatost, veština i predanost – iskrenost i sugestivnost, talenat i uverenje – sve su to snage podrške, da tako kažem – koje podržavaju aktivnosti koje sprovode.
Beogradska publika BITEF Teatra – prepoznala je autentični i efikasni umetnički napor Urbana Andraša i odlične Marte Bereš, da prodrmaju stilom i kreativnošću ustaljene pojmove već okoštalog beogradskog pozorišta. Videlo se da je svaka sekunda ovog inteligentnog i igrivog, talentovanog pozorišta – ne samo ditrektno funkcionisala u igrama komunikacije – nego i da je publika JEDVA DOČEKALA tu energiju slobode i jasne skokovitosti u igrama koje je glumica igrala na sceni – sa publikom, za puliku, o publici. ka mpublici, po publici, na publici, pred publikom...a sve zato da se ta publika SUOČI – doskočicama i veselim podsećanjima – na SVOJE probleme koje su – baš dobro za pozorište – morali SAMI da pronalaze u zamkama konstrukcije ovog višeslojnog, PRAVOG,  igrivog pozorišta!...Ta radost publike bila je jasno vidljiva i tokom predstave – neprestana komunikacija sa glumicom – smehom, aplauzom, tišinom – onom posebnom – tajanstvenom, koje ima samo u dobrom pozoršitu....odobravanjem u KLIK dosetkama vrhunaca preokreta...sve to je bilo potvrdjeno dugotrajnim apaluzom – do skandiranja i do povika BRAVO...a sve to je potvrtdilo da je ova predstava značajna i potrebna – važna i korisna, za svakog živog čoveka!...Pa zar to nije PRAVO POZORIŠTE – i to – zamislite – sa SAMO JEDNOM GLUMICOM – mladom i odličnom Martom Bereš. Bravo za autore i bravo za pozorište – ali i bravo za PUBLIKU koja je – suprotno već uvreženom mrtvilu – pokazala ŽIVOT -. znaje i potrebu za komunikacijom sa scenom – ali kad je se predstava zaista tiče i kad se razumeju sa njom. Cestitam!

Goran Cvetković, Radio Beograd 2 – ponedeljak 29.april 2012.