Előadások

Az ember komédiája a műsorfüzet leírása alapján Sziveri János életét mutatja be. Nehéz lenne azonban a látottak alapján teljesen rekonstruálni, szavakkal leírni a költő élettörténetét. Az előadás ugyanis narráció helyett sokszor inkább képekkel, érzetekkel dolgozik, ami természetesen egyáltalán nem baj, viszont megnehezíti az előadás verbalizálását. Elhangzik néhány naplórészlet, versek, megzenésített versek, a hangsúly azonban mégis szinte végig a látványon van, anélkül közel sem lenne teljes az élmény.

Az előadás díszlete (látvány: Polgár Péter) egyszerre egyszerű és bonyolult – néhány fekete és piszokfoltokkal tarkított fehér lepel, balettszőnyeg, amelynek hátoldala lapként szolgál pár sornyi versnek, égből leereszkedő csövekkel ellátott tartályok, paravánnal kialakított apró szoba tűnnek fel a szemeink előtt.

A díszlet színeihez, egyszerűségéhez alkalmazkodnak a jelmezek is. Dominál a fehér és főleg a fekete, de közben elvétve fel-felbukkanak színek, mint például Sziveri jellegzetes kabátja, a hosszú, khaki színű ballonkabát.

A színészek arca fehérre van sminkelve, ebből szinte rögtön adódik a bohóc-asszociáció. Ezt az asszociációt játékstílusuk is alátámasztja: gyakran eltúlzott, stilizált, már-már karikaturisztikus vagy pantomim-szerű mozdulatokkal dolgoznak. Nehéz azonban az előadás egészének játékstílusára pontos definíciót adni, mert az, a zenei világhoz hasonlóan (zeneszerző: Bakos Árpád) rendkívül összetett. Látunk Pierrot-szerű szomorúbohócos mozdulatokat, önfeledt improvizációt idéző mozgássorokat, pontosan összehangolt csoportos szinkron-koreográfiákat, stilizált cselekvésimitációkat, de kisrealista stílusban játszott pillanatok is akadnak.

Összetett az előadás nyelvezete is, ami a versektől a vallomásokon keresztül a halandzsáig terjed. A hangulati skála is változatos, az előadás a lírai jelenetektől egészen a már-már alpári módon humoros, mégis szórakoztató jelenetekig (mint például a három férfi szereplő lábhosszának méregetése) mindent felölel.

Az egész előadás stílusában, hangulatában van valami rendkívül jellegzetes, mint ahogy Sziveri felhangzó verseiben is – egyszerre humoros és nagyon komoly, szórakoztató és elgondolkodtató. Gyakran nem könnyű megérteni, de mindig jó hallgatni, nézni. Egyik pillanatban nevetünk, a következőben már szégyenkezünk, aztán megint nevetünk, talán épp az előbbi szégyenkezésünkön…

A színészi munka is rendkívül komplex. A szereplők beszélnek prózában, mondanak verset, énekelnek, énekelnek verset és intenzíven mozognak is. Komoly együttműködést, egymásra figyelést lát a néző, a színészek gyakran egy testként mozognak, miközben mégis mindegyikőjüknek megvan a maga egyénisége.

Mészáros Gábor alakja egyértelműen kiemelkedik, hiszen ő (sokszor) a konkrétan megnevezhető karaktert játssza, Sziveri Jánost. Az őt körülvevő fekete embertömegből kiemeli magas termete, és az ezt csak tovább nyújtó khaki, kissé batikolt ballonkabátja is.

A másik viszonylag konkrétan definiálható szerepet (Sziveri szerelmét) szintén egy helybeli társulati tag, Béres Márta játssza, aki kitűnően tudja egyszerre kifejezni mérhetetlen (szexuális) vonzódását és gondoskodni vágyását a férfi irányába.

A többi színész, Béres Márta, Mikes Imre Elek és Pletl Zoltán munkája, erőteljes koncentrációja és színpadi jelenléte is figyelemre méltó – alig tűnik fel, hogy prózai színészként állnak egy színpadon Táborosi Margaréta szintén végzős osztálytársával, a fizikai színházi koreográfus-rendező Kiss Anikóval.

Az ember komédiájában fontos dolgokról esik szó, gyakran humoros, elnagyolt, szórakoztató, mégis már-már rémisztő formában, amit egy szóval talán úgy tudnék jellemezni, hogy groteszk. Groteszk olyan értelemben, ahogy Sziveri párja a ruhaneműk mellé a saját szívét is kiakasztja a szárítóra; ahogy a tragikus(nak tűnő) jelenetek után mindig jön egy visszaugrás a bohóc-létbe; ahogy az írótársak általi tollal való hátbaszurkálástól angyalszárnya nő a költőnek. Komoly dolgokról esik szó, mi mégis nevetünk: az asztal körül egy rakat fehérre mázolt arcú bohóc nyavalyog azon, kinek milyen szerep jut majd az irodalomban és egyáltalán, melyik irodalomban. A magyarban? A szerbben? A világirodalomban? És ez attól függ, hol született? Hogy hol élt? Vagy, hogy milyen nyelvet beszélt? A kisebbségi lét nehézsége mintegy stilizált bohócfájdalomként jelenik meg – majd Sziveri kisreál játékmódban kifordul és a mai kisebbség helyzetéről mond pár egyszerű, éppen ettől rendkívül hatásos mondatot.

Az előadás szerkezetével akadnak kisebb gondok, a néző olykor nem igazán tudja, mit is lát pontosan, mert például az egyes jelenetek nincsenek megfelelően átvezetve a következőkbe. Emiatt bizonyos részeknél a nézőnek az az érzése támad, hogy inkább egy versperformanszt lát, mint konkrét színházi előadást. Ugyanakkor természetesen megvan a maga koherenciája az előadásnak, hiszen a különböző jelenetek Sziveri alakja köré szerveződnek, és a vissza-visszatérő zene, helyszín és motívumok szintén ezt erősítik.

Mindenképp érdemes az előadás végére is kitérni: mindegyik színész a színpadon van: állványra helyezett mikrofonjaik mögött állnak és éneklik a Bábel című megzenésített verset. Sajnos a vers szövege olykor nem teljesen érthető, de a hangulata és a lényege így is érződik, és hat az emberekre. Koncert-érzésünk van – Sziveri énekel, a többiek vokáloznak –, és mindeközben mintha valami különös szertartás részeseivé válnánk, és szinte teljesen biztosan érezzük, hogy ez a dal a finálé. Az intenzív vége-érzés miatt meglepő, amikor Sziveri ismét megjelenik egy kisebb performansszal. Egy kórházi ágyat tol maga előtt, és ahogy kiér a színpad elejére a fénybe, felismerjük, hogy saját viaszmása fekszik rajta. A szobor három pontján gyertyát gyújt, leül az ágy szélére, majd a békésen égő gyertyáról cigarettára gyújt. Ül szemben a nézőkkel, fújja a füstöt az orrán, és közben úgy mosolyog, mint aki már mindent tud…

Fabacsovics Lili, teszt.ro

U izboru repertoara, ovo pozorište i upravnik i reditelj, Urban Andraš, postavljaju baš ona pitanja koja su zaista aktuelna i bitna - i za Madjarsku manjinu u Vojvodini, za Madjarsku populaciju uopšte u Evropi, ali i za društvene probleme vezane za vojvodjansko i srpsko društvo u okruženju suseda, u srcu Evrope, na pargu Azije, u vremenu tranzicije i post-socijalističkih lomova, na granici sa bivšom Sovjetskom imperijom, pod kojom je bila matica zemlja svih Madjara...Pa se tu preispituju i veće istorijske distance – perspektive nacionalnog pozicioniranja na tlu Evrope, u kontekstu raspada Austro-ugarskog carstva...stvaranje Nove Jugoslavije posle Drugog Svetskog rata od naroda kolji žive na celoj teritoriji i imaju posebna istorijska iskustva, kao i pojmovi,pre svega moralni, skorašnjeg raspada zajedničke države i krvavih ratnih sukoba u njoj....Ovo malo pozorište, koje je prošlog novembra proslavilo tek 10 godina od osnivanja – napravilo je veliki broj veoma zanimljivih i društveno aktivnih predstava – prosto, nema NI JEDNE njihove predstave koja se ne bavi višeslojno obradjenim temama, problemima nabijenog života i istorije, aili i poezije i dramske i pozorišne stilistike. Tako je svaka nova predstava Kostolanji Deže Pozorišta, jedna nova, hrabra i maštovita avantura duha i veštine, ponovno preispitivanje svih onih bitnih elemenata jednog istraživačkog i sinkretičkog, savremenog pozorišta.

U najnovijeoj predstavi ČOVEKOVA KOMEDIJA, autorski tim – dramaturginja Kornelia Goli i rediteljka i koreografkinja Margareta Taboroši, prihvatile su se poezije i nekoliko intervjua jednog velikog, ali nama do sada malo poznatog pesnika, rodom iz okoline Zrenjanina, iz Mužlje – Janoša Silverija i napravile poetičnu i razigranu predstavu koja postavlja pitanja smisla i dometa života i stvaralaštva, na raznim poljima komunikacije. Jezik predstave je primeren pesničkom jeziku ovog neobičnog pesnika pobune i ironije, gorkih opservacija i pesimističkih zaključaka...pesnika uzavrele ravnice, nadrealističkih sklopova i uzbudljive poetičnosti koja treperi u medjuprostorima duha, presne svakodnevice, društvenih žaoka i setne alegorije. U svakom slučaju, onoliko poezje u stihovima koji se izgovaraju, skandiraju i pevaju – kompozitor Arpad Bakoš, takodje gost, bilo je dovoljno da se gledalac duboko zamisli nad slikama koje pesnik stvara – lako, razigrano i duboko, a koje nalaze svoj scensk izraz u neobičnoj predstavi. Naime – kad se radi o uprizorenju pesničkog dela, odmah se javlja mnogo komunikacijskih problema. Poezija NIJE DRAMA i onda se naravno, psotavlja pitanje šta će predstavljati TOK scenskog dela? Jer, jedno je kad vi kao čitalac, u tišini svoje sobe, ili u biblioteci, čitate stihove ovog ili onig pesnika, a sasvim je drugo kad treba da se ta poezija PODELI sa brojnom publikom i da ima ZAJEDNIČKU sliku na sceni...da stihove i, što je još važnije – SLIKE te poezije, izvedu glumci, koji, dakako, nisu pesnici nego interpretatori scenske igre, koja treba da ima odredjenu DRAMATURGIJU i da bude nekako izrežirana. Znači – osnovno pitanje je ŠTA postaje scenski materijal, kako se i čime PRIKAZUJE – sem naravno, čitanjem ili recitovanjem stihova samih – poezija dotičnog pesnika?

U slučaju ove predstave autorke su se opredelile za uključivanje SVIH vrsta scenskih izraza, da bi se postavio jedan iscepkani niz – jedan kolaž ideja i slika – plesnih numera, koreografskih bravura, muztičkih i glumačkih minijatura, razigranog i oneobičenog mizanscena, sa jako izraženim korišćenjem funkcionalkne scenografije i atraktivnog i sugestivnog scenskohg svetla. Tok predstave i dramatika scenskih slika, zasnovana je na dramatici ideja koje pesnik Janoš Silveri bogato razbacije u svojim neobičnim stihovima, kao i na njegovim ličnim dramatičnim iskustvima, poetizovanimj u scenskim slikama. Scenski Dizajner, Peter Polgar, takodje gost – sklopio je vrlo maštovite likvne igre od kostima i dekora, koji se neprestano preobraćaju i donose nove i nove provokativne vizije, koje nas sasvim približavaju svesti i pojmovima koje pronalazi i donosi poezja ovog pesnika. Tako je stvorena jedna sanjarska avantura, potvrdjena i dokazana u svim segmentima predstave – evociran je i afirmisan duh ovog – po svemu sudeći – nesrećnog pesnika, u sukobu sa vremenom, kako i dolikuje pravom žrecu pesničke vere i kreacije. Sve što je trebalo uradjeno je na najbolji način, ali ništa ne bi funkcionisalo da GLUMCI nisu ispunili svoje zadatke maksimalno. U predstavama koje se zapravo, sastoje od MONTAŽE elemenata različitih umetnosti – vizuelnih, muzičkih, plesnih, glumačkih – neophodno je da SVI elemnti budu adekvatni i umontirani tako da jedan drugog poptomažu, zapravo da se u kontrapunktu pojmova i percepcije, zaokružuju u pulsirajuću i, zapravo – otvorenu celinu predstave. U svakom slučaju – jako je važno da glumci – kao najbitnija – jedina ŽIVA scenska izražajna kopča, budu sasvim svesni i prisutni, dovoljno nadahnuti i posvećeni, tako da u savkoj scenskoj sekundi i u svakom elelmentu – budu neprikosnovena veza – izmedju pojmova, ideja, emocija, slika, radnji i dramatike.

Mladi, odlični glumci Kostolanji Deže Pozorišta – Marta Bereš, Gabor Mesaroš, Imre Elek Mikeš i Zoltan Pletl, uz veliku pomoć Gabriele Crnković, gošće iz Ujvideki Szinhaz-Nvosaqdskog Pozorišta, koja je briljirala u vrlo zahtevnim glumačko-pevačkim pasažima i Aniko Kiš iz Budimpešte, prikazali su veštinu i talenat, koncentraciju i nadhnuće u različitim scenskim oblicima – u plesu, u pevanju i, napokon u odličnim govornim pasažima, posebno prateći naročit stil pesničkog teksta autora, tako da smo dobili složenu i neobično poetičnu predstavi o životu i smrti pesnika. Naročito je poetično i specifično, bila prikazana sama smrt, koju autoironično pesnik i najavljuje – jedan vajarski rad – figura pesnika na krevetu, odlivena u vosku, na kojoj još i glumac koji igra lik pesnika, dok se oprašta od sveta posle kratkog života, zapali četiri fitilja, tako da figura pesnika sama sobom gori kao samrtna sveća – to je bio dostojan kraj ove uspele scenske promocije poezije i novog tetara. BRAVO!

Goran Cvetković, Radio Beograd 2

Az 1990-es új világ hajnalán, 36 éves korában elhunyt Sziveri János kétségkívül a magyar költészet legnagyobb alakja volt. Jelentőségét az általa kedvelt és gyakran parafrazeált Pilinszky Jánoséhoz, József Attiláéhoz, Adyéhoz mérik. Vajdaságban született és ott élte le élete nagy részét, nem sokkal a halála előtt költözött át Magyarországra

„Alig néhány esztendeig lehetett otthon valahol. Földönfutó volt (ahogy Végel László idézi: mennyei földönfutó), vándordiák, száműzött írástudó, nagybeteg bujdosó. A Bánátból indult, egy földbesüppedt magyar civilizáció romjai közül, s végül Budapestre érkezett – meghalni” – írja a róla szóló, Barbár imák költője című tanulmánykötetben Reményi József Tamás szerkesztő (Kortárs Kiadó, Budapest, 2000). Rövid, hányatott és szenvedéssel teli élete ellenére teljesnek ható és befejezett életművet hagyott hátra: hét verseskötetet, melyekből kettő posztumusz jelent meg, három dramatikus művet, esszéket és alkalmi írásokat például képzőművészekről, egy el nem hangzott beszédet A fiatal vajdasági magyar írók helyzetéről címmel, valamint néhány önéletrajzi vallomást és nagyinterjút. (Az eddigi legteljesebb gyűjtemény a Gondolat Kiadónál 2011-ben megjelent Sziveri János művei című kötetben olvasható.)

Hogy mennyire része Sziveri a vajdasági, illetve az egyetemes magyar irodalmi kánonnak, azt nem a mi tisztünk megítélni. Az viszont tény, hogy mostanára látszik beérni az a több évtizedes munka, melyet nagyrészt az egykori írótársak és barátok, a ’83-ban politikai okokból menesztett, újbaloldalinak és liberálisnak bélyegzett újvidéki Új Symposion folyóirat harmadik nemzedékének tagjai végeznek az életmű megismertetése céljából. (Sziveri szakmai és magánéleti kálváriája, továbbá betegségének kialakulása egyaránt ehhez, a politikai alapon történt üldöztetéshez köthető.) Többségük ugyanabban az időben vagy kicsit később települt át a délszláv háborúk elől, és Veszprémben megalapították az Ex Symposion folyóiratot, 1992-ben a Sziveri Társaságot és a Sziveri-díjat, 2012-ben a Sziveri Intézetet (egy Facebook-oldaltól eltekintve sajnos egyiknek sincs se honlapja, se informatív internetes bejegyzése). Hogy néhány nevet is említsünk a szűkebb és tágabb körből: Balázs Attila, Ladányi István, Bozsik Péter, Fenyvesi Ottó, Szügyi Zoltán, Radics Viktória, Thomka Beáta, Zalán Tibor, Keresztury Tibor, Reményi József Tamás, Szőcs Géza, Tolnai Ottó. Mind sokat tettek azért, hogy Sziveri hagyatéka eljuthasson a szélesebb közönséghez, miközben személyes elkötelezettségük önkéntelenül is mitizálta a költő személyét, életművét.

Holott a rajongás és a túlzott tiszteletadás Sziveritől biztosan távol állt. Ez olvasható ki patetikusan lázadó, szókimondó, tabudöntögető, obszcén, dühös, banális, barbár, alulretorizált, váteszi, prófétikus, politizáló, anti-esztétizáló, nyers és brutális megszólalásmódjából, szabályszegő és szóképzavaros nyelvezetéből, nonkonformista költői szerepvállalásából, közéleti, személyes és metafizikai vonatkozású verseiből. Egy generációnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Sziveri-legendáriumtól függetlenül élni tudjanak a szövegek. (2012-ben a JAK-táborban tematikus beszélgetést és zenei-előadói estet, az újvidéki Magyar Tanszéken emlékműsort, 2013-ban ugyanitt konferenciát szerveztek, a szegedi Grand Caféban kerekasztalt, amelynek tanulmányait közli a Tiszatáj idei első, januári tematikus száma, továbbá Sziveri leveleit, a Bábel kéziratát, fotókat és saját kezű illusztrációkat.) Nem véletlen, hogy mindez akkor történik meg, amikor mind politikailag, mind közéletileg identitászavaros, kilátástalannak tűnő és determinált helyzetünkben tétje van a művészi alkotásnak, a véleményformálásnak, és sok a párhuzam. Manapság – határokon innen és túl is – húsba vágóan eleven a Sziveri-féle ars poetica. Minden versében van minimum két olyan sor, amely maradandó emléknyomot hagy, ami „betalál” – legalábbis az egyéni költői hang megtalálásaként számon tartott Dia-dalok, a Mi szél hozott? és a Bábel című kötetekben, amelyek Táborosi Margaréta előadásának fő anyagát is adják. (Nem mellesleg, ha Sziveri most lenne 36 éves, biztos vagyok benne, hogy aktív slam poetry-szerző és sztár lenne.)

Az ember komédiája szintén szabadon kezeli a Sziveri-szöveguniverzumot. Idéz belőle részeket, citátumként emel ki töredékeket, megzenésít vagy szöveg nélküli jelenetté transzformál sorokat, képeket, közérzeteket, képpé sűríti a történeteket, interjúrészleteket, vallomásokat dramatizál. Komplex színházi világot épít fel szavakból, mozdulatokból, színészi jelenlétből, fizikumból, szimbólumokból, zenéből és koreográfiából. Miközben egyszerre idézi meg a költő alakját és fogalmazza meg a hozzá való viszonyt, egészen az utolsó jelenetig a „megszokottól eltérő”, azaz az érzékekre és asszociációkra hagyatkozó befogadói hozzáállást feltételez nézőjétől. Posztdramatikus kollázs-dramaturgia mentén építkezik, zárt jelenetekben előrehaladó párhuzamos tematikus szálakkal, amelyekhez egyrészt csak a versekből, önéletrajzi írásokból és interjúkból, másrészt a családtagokkal és barátokkal készített beszélgetésekből merítettek ihletet (dramaturg: Góli Kornélia). Mindez azért érdekes, mert a szó- és történetközpontú színházi tradíciókkal szemben, illetve azt megújítani igyekvő, a vajdasági Nagy József köpönyegéből kibújt új színházi generációk eddig mind Sziveri Szelídítések című színművének színpadra állításával tették le kézjegyüket. 1987-ben Lalić István rendezésében mutatták be a darabot Szabadkán Ljubiša Ristić igazgatása idején Tolnai Lea és Döbrei Dénes főszereplésével (olvasom Tolnai Ottó Eszi az eget című esszéjében a Barbár imák költője kötetben), majd Mezei Kinga és Gyarmati Kata vitte sikerre versekkel szerkesztett mozgásszínházi kollázsként 2000-ben, melyből Vicsek Károly filmet is forgatott. Aztán az ősbemutatót felidézve nemzetközi koprodukcióban Döbrei Dénes készített belőle – önéletrajzi írásokkal és versekkel kiegészített – történelmi dokumentarista táncjátékot Ékezet címmel 2009-ben, és egy Pour la silence című produkciót.

Táborosi előadása megidézi ezt a(z avantgárd) mozgásszínházi hagyományt, ezáltal kapcsolódik is hozzá, ám alapvetően új színházi nyelvet és új utakat jelöl ki a kortárs vajdasági színházi beszédmódban. Az újvidéki Művészeti Akadémián színészként diplomázott alkotó jelenleg negyedéves a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező és koreográfus szakán Horváth Csaba osztályában. Nem először dolgozik otthon (két éve A falu rosszát mutatta be a Tanyaszínház társulatával), viszont most látszik beérni az a komplex látásmódot igénylő fizikai színházi és koreográfusi eszköztár, amelyet tanul. Jól választott témát – arról beszél például egy interjúban, hogy „gyomron vágja ez a költészet” –, hiszen Sziveri testközeli, fizikai vonatkozásában nyers és erőteljesen képszerű költészete ideális alapanyagnak bizonyul a verbalitást érzéki, testi tapasztalattá fordító színházi látásmódnak.

megvalósítandó cél azonban ezúttal kettős, ami némi zavart is okoz az előadáson belül. Sziveri alakjának megidézése ugyanis az életrajzi tények bemutatásával a valósághoz, az eredethez, az életrajzi tényekhez, az igazsághoz köti Az ember komédiáját, amivel tovább építi a Sziveri-mítoszt, míg a hozzá és a szövegekhez való hiteles, egyéni viszony, a saját olvasat megfogalmazása az elemelésre, az általánosításra, a transzformációra, a képzeletre épül. Azt a középutat kell megtalálnia tehát az előadásnak, amikor a fragmentumokból megrajzolt művészsors általánosságában felismerhető vagy felismerhetőnek tűnik az egyén története. Aki ismeri Sziverit, annak ezt könnyebb követni, aki nem, az remélhetőleg kedvet kap megismerni. A legszebb példa erre a betegség állapotának ábrázolása, mely egyetlen mozdulat jelentésének árnyalásával tartja egységben az előadást. Visszatérő kép a csecsemőpózban, feje alatt kispárnával nekünk háttal a földön fekvő költő alakja, aki az égből lógó képzeletbeli zsinegbe kapaszkodva éled fel, mint egy bábu, majd újra és újra megpihen ebben a pózban, kiszolgáltatva a testnek, a vágynak, a magánynak, a világnak, a kórnak, végül a halálnak. Tudjuk, hogy Sziveri élete végét ágyban fekve töltötte, mígnem teste elfogyott, arca hamuszürkévé viaszosodott. Társa mindvégig gondozta, mosdatta, ápolta, etette – kiteregette érte a szívét –, mint azt az előadás páros jeleneteiben is látjuk. A záró képben betolnak egy fehér vaságyat, rajta felénk fordulva Sziveri sárga viaszból kiöntött alakjával, melynek testében – a tiszteletadás és emlékezés jeleként – két mécsest gyújt meg a költőt megszemélyesítő Mészáros Gábor, rágyújt a lángból és leül a betegágy szélére. Civilen összenéz velünk, tekintetében egyszerre van benne az elismerés Sziveri élete és életműve iránt, hogy „jó mulatság, férfimunka volt”, valamint a biztatás felénk, hogy az élet mégiscsak szép. Ezt az utolsó gesztust leszámítva az előadás finoman (talán az optimálisnál bátortalanabbul) egyensúlyoz a komolykodó tiszteletadás és a groteszk humor között, az utóbbi javára. Műfaját nézve zenés-táncos játék, melyben szürreális képetűdök, groteszk tánckoreográfiák, jelszínházasan burleszk jelenetek, énekes-verses revüszámok és zenei betétek váltják egymást, jó váltásokkal és jó ritmusban, akár egy elképzelt ezredvégi lokálban vagy kabaréban. (Erre a hangulatra utal az előadás címe, Az ember komédiája is, amely a választott versből csak a címet veszi kölcsön, annak minden pozitív konnotációjával és intertextuális játékosságával együtt.)

Nézzünk minderre néhány példát. A nyitányban egy fekete gyászfátyolos nő húzza szét a vörös függönyt: lassított filmként az emlékezet homályából felénk és a földön fekvő férfihoz különös társaság közeledik, az öregasszony kezében magától seper a söprű, a tata kezében óriásira nőtt egy fapipa, a férfi nyakában szélfúttaként áll magától a levegőben a sál, a nő a hasa előtt tartott kispárnába zokog. Ők „teremtik meg” a magukról levetett, jellegzetesen sziveris ruhákkal (ballonkabát, kalap) a központi figurát, miközben Sziveri kedvenc nótája szól, Tom Waits-esen eltorzított énekhangon. Az üres térben kiemelt jelentőséget kap minden eszköz és tárgy, például egy (szerkesztőségi, kocsmai ivós és mulatós, bírósági) asztal, amelynek visszatérő (néma)filmes jelenetei egyre súlyosabb erkölcsi-filozófiai elmélkedésekbe futnak ki például a költő politikai szerepvállalásáról, a kisebbségi létről, az életmű megítéléséről. Ezzel szemben a táncos részekben felszabadult irónia tombol. Ilyen a szaxofonszólóra járt jelzésszerűen erotikus, de naturális párválasztós tánc, a betegségből ördögűző viccet csináló „rák-revü”, a lógó nemiszerv-protézisekkel öreggé torzított testek danse macabre-ja. Szimbolikusan visszatérő szürreális képelem a polipszerű „műanyag kábel”, melyből mindenféle szert adagolnak testükbe a játszók (alkoholt, drogot, vért, gyógyszert, fájdalomcsillapítót), majd stigmaként, saját véres belükként húzzák maguk után.

A Kosztolányi Dezső Színház fizikai, azaz performatív előadásmódhoz szokott társulata (Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Pletl Zoltán) és a vendégművészek (Crnkovity Gabriella és Kiss Anikó) kiváló ensemble játékról tesznek tanúbizonyságot, értik és élik mind Sziveri, mind a rendező nyelvét. Többnyire karként vesznek részt a jelenetekben, de mindenkinek van egy szólója, saját verse. Az együttesből kiemelkedik és kiragyog a költőt megszemélyesítő Mészáros Gábor játéka. Elsősorban külső jegyekből: hosszú végtagjaiból, robosztus testalkatából, szuggesztív tekintetéből, testtartásából, kéz- és lábfejének gesztusaiból valamint a szárnyszerűen földig érő, egyszerre ördögi és angyali kabátból építi fel a költő karizmatikus és kivételes alakját, melyhez meggyőző orgánum és értő szövegmondás társul. Angyalszárnyú óriásként a legemlékezetesebb, az ítészek által a hátába tört, ám

önként vállalt (író)tollakkal örökéletűvé váló, megtörhetetlen szívű Sziveri fiatalkori másaként. Tolnainál olvasom, hogy a halála közeledtével fizikailag is egyre inkább asztráltestűvé lényegülő költő – aki utolsó köteteiben a másvilággal feleselve egyre közelebb került a hit és metafizika titkaihoz, ezért is választotta Dürer angyalfreskójának egy részletét (amelyiken Mihály legyőzi a sárkányt) kötetborítónak – utolsó szabadkai Népszínházbeli felolvasásán angyalszárnyakat viselt. „A látvány megdöbbentett, meg, mert semmi megdöbbentő nem volt benne: kis szürke szárnyai voltak. Kis szürke szárnyak pléhből vagy fóliával vont papundekliből. (…) Privát kis szürke szárnyak voltak, tán valamelyik szilveszterre készíthette, és a vállán fejlődtek. (..) Noha szavalás közben nem gesztikulált, a kis pléhszürke, szenvedésben elkopott szárnyak nem csapkodtak, mozdulatlan vitorláztak inkább, egyértelmű volt számomra, ő már egy másik szférában mozog…”

Bakos Árpád változatos hangszerelésű, hol dallamos, hol atmoszférikus zenéi egyenrangú elemei az előadásnak, és nemcsak kitöltik és megemelik a jeleneteket, hanem maguk is részt vesznek az elbeszélésben. Az ember komédiája egy felejthetetlen verskoncerttel zárul, amelyben megzenésítve teljes terjedelmében elhangzik (az előadásban egyedüliként) a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb verse, a Bábel. Szívhez szóló, méltó rekviem Sziveri Jánosért.

Miklós Melánia, revizoronline.com