Előadások

Mert mégiscsak elképesztő, hogy egy térképen húzott vastag vonal miatt Baja, Kecskemét vagy Békéscsaba közelebb van Szegedhez, mint az éppen fele akkora távolságra fekvő Szabadka, s bár a magyar vízilabda-válogatott rendre ki-ki meccset játszik a szerb pólósokkal, a rivális csapat legjobbjainak felsorolása alighanem mindkét tábor szurkolóinak fejtörést okozna. Kézenfekvő kapocs lehetne a sport, hiszen a fekete cárként is emlegetett Jovan Nenad szobrát sem véletlenül jégkorongszerelésben játssza el Mészáros Árpád, jóllehet fair playről szó nincs. Ha a magyar néző lehet annyira szűk látókörű, hogy a Nenad név hallatán legfeljebb Puljezevics (sic!) hősies védései jutnak eszébe, akkor a szerb hazafi miért ne lehetne annyira elfogult, hogy a kisebbséget ért atrocitásokat a szerb szabadságharcos alakjával indokolja? Csakhogy a közös múlt figyelmen kívül hagyása és a történelem félremagyarázása egyaránt nehézkessé teszi az együttélést. A MASZK Egyesület honlapján egyébként bárki ellenőrizheti tájékozottságát, az előadás elkészültét ugyanis kérdőívek segítették, melyek hamar rávilágítanak arra, hogy a kedvenc vajdasági magyar írók és zenekarok megnevezése ugyanolyan nehezen megy, mint egy-egy ismertebb szerb művész vagy muzsikus megemlítése, ahogyan a délvidéki munkalehetőségekre, a politikai-gazdasági helyzetre vagy az egészségügyi ellátás és az oktatás színvonalára sincs rálátása annak, aki ritkán lépi át a határt. Legfőképp a sajátját. Éppen ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a „Magyarország-Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program támogatásával egy újabb hosszú távú színházi együttműködés jött létre a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a MASZK Egyesület között Pass-port címmel. A közös munka során három színházi előadás születik: egy a vajdasági/szerbiai életről és viszonyokról, egy a magyarországiról Szegedre és a régióra fókuszálva, a két produkció keresztmetszeteként pedig létrejön egy harmadik előadás is, amelynek segítségével további értelmezési síkok nyílnak meg.” Erre szükség is lesz a későbbi bemutatók során, mert a dokumentarista alapokra helyezett első előadásban többnyire nem elhangoznak, hanem képekbe sűrűsödnek a gyűjtött-tapasztalt élményanyagok, mintha a rendező, Urbán András ezzel akarná áthidalni a kulturális különbségeket, akarva-akaratlanul is azt sugallva, hogy mára a közös (anya)nyelv hiánya lett az ellentétek legfőbb forrása. A szimbólumok lazább-szorosabb összekapcsolódásából olyan jelképrendszer jön létre, melynek alapvető logikája a jelenetek közötti határ elmosásán, az éppen aktuális első benyomás kikezdésén és a biztosnak hitt értelmezés visszájára fordításán alapszik. Ez a szerkezet önmagában aligha tarthatná egyben az előadást, így egy-egy jellemző részlet rendre megismétlődik. Ám szembeötlő, hogy a vissza-visszatérő motívumok leginkább a háborúval kapcsolatosak: ilyen a katonai bakancsban járt néptánc és a rövid hatótávolságú, közelharcban bevethető macskakő is. A Pass-port egyébként azt a látszatot erősíti, hogy a macskakődobálás mozzanata egy középiskolás korú délvidéki magyar elmondásán alapszik, s tulajdonképpen az előadás innen bontja ki Subotica/Szabadka nemzetiségi problémáját. Szerb és magyar üti egymást agyon kövekkel, de az üdvösségükért kántáló katolikus és ortodox pap egyaránt eléri célját: ki-ki saját hite szerint emlékezhet halottaira. Persze szerbet és magyart ugyanabba a földbe temetnek, s ha majd a két földkupac között összegyűlik a csapadék, egyesek, szerbek és magyarok, arcukat mossák, sőt isznak is a vízből, mások pedig, szerbek és magyarok, belehánynak és belevizelnek – szarnak bele, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. A halottak, mielőtt eltemetik őket, ugyanúgy lógnak felakasztva, mint később a fogyasztásra-fagyasztásra váró húsok, azonban a jó előre jelezett disznótor aligha hoz közelebb egymáshoz szerbet és magyart, tekintve, hogy a sertés helyett családi méretű pizza érkezik, amit – egyszerre utalva az állat tisztátalanságára és a vallási sokszínűségre – muszlim futár hoz. Igen ám, de a pizza egyenlő részekre való felosztása érdekes módon senkinek sem jut eszébe, ugyanakkor az étel feletti marakodás már nem csak a nemzetiségi ellentétek alaptermészetéről árulkodik. Mert mindig van egy bölcs, aki elsőként venné ki a részét, csak azért, hogy leegyszerűsítse az osztozkodást. Másvalaki még önzetlenebb, hisz megelégedne a közepével, a nagyját a többségnek engedné át. Olyan is akad, aki összetevőire bontaná a pizzát, majd a tésztát, a sonkát, a sajtot és az olívabogyót egytől egyig szétosztaná, méghozzá érdem szerint, igazságosan. Végül az is előfordul, hogy valaki (macskakővel) fenyegetőzve követeli magának az egészet. Mert a lényeg sosem változik: találni kell egy szempontot, amely a szerbet a magyar, a római katolikust az ortodox vallású, a papírt pedig a kő fölé emeli. A jelenet kétségkívül a Pass-port egyik legerősebb, legkidolgozottabb részlete, jóllehet pontosan annak az asszociatív munkamódszernek köszönheti a létrejöttét, amely a következő pillanatban már egészen más irányba tereli az előadást, s a folytatás az értelem helyett az érzékeket célozza meg. A pizzát magának követelő Béres Márta feltétként végzi, akiből mindenki eszik, így a vér és a paradicsomszósz vörös színére egyaránt utaló ketchup még hatásos képeket eredményez, azzal azonban már nincs mit kezdeni, hogy a felsíró tetszhalottat csörgők helyett lelógó húsok nyugtatják meg, és azzal sem, hogy Mészáros Árpádot őrölt paprikából és pálinkából álló keverékkel balzsamozzák be – ilyenkor jobbára a színészek elhivatott játéka tartja fenn a feszültséget. A hungarikumok nem rendeltetésszerű használata közben Jelena Mihajlović mond turistáknak szánt reklámszöveget Szabadkáról, melyben megemlíti a város magyar vonatkozásait is, hisz Szerbia mégiscsak az Európai Unióba igyekszik, s ez a kitekintés már csak azért is fontos mozzanata az előadásnak, mert lehet, hogy a Délvidékre látogató érzékeny nyugat-európaiak hagyományőrzést fedeznek fel az elmaradottságban, illetve sokféle etnikum mozgalmas együttéléseként és józan kultúrakeveredésként élik meg a csürhe acsarkodását és a faji, vallási alapú diszkriminációt, csakhogy ettől még nem ezek a realitások. Talán éppen a valóság miatt kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni az interjúk során összegyűlt szövegekre, no és persze azért, mert az előadás szerves részeként igazán emlékezetesek lehetnek. Mikes Imre Elek például a helyzetével, jövőképével elégedetlen vajdasági magyar diákkal veszekszik, s bár a szóváltás magyar nyelvű, a jelenet fikciója szerint mindketten szerbül beszélnek. Tudatos vagy sem, de amíg nem derül ki, hogy a vita valójában nem magyarul folyik, addig a hazai nézők zöme Mikes heves gesztusai, zaklatott hanghordozása és sötétebb bőre miatt valószínűleg meg van róla győződve, hogy egy cigány üvöltözik a színen, vagyis az előadás egészen váratlanul éri tetten a sztereotip gondolkodást.
A Pass-port díszlete – és maga a nézőtér – tulajdonképpen egy sátor, amely egyrészt a kevés férőhelynek köszönhetően lehetővé teszi, hogy minden néző saját fejhallgatót kapjon, másrészt a sátor vászonfalaira valós idejű kamerakép vetül. Utóbbi azért fontos, mert – szemben az emberekkel – előítéletektől mentesen is képes látni és láttatni, előbbi pedig azért, mert a fejhallgató használata frappáns keretet ad az előadásnak. A Pass-port elején ugyanis egy délvidéki lány gondolatai hallhatók magyarul és olvashatók szerbül, a végén pedig épp ellenkezőleg, egy szerb lány fejébe enged bepillantást a hangzó szöveg és a kivetített fordítás.
Nyilvánvaló, hogy az elfojtott ítélet mindig indulatosabb, szélsőségesebb a megfontolt, megalapozott véleménynél, azonban a különbség valódi mértékére az előadás döbbent rá. A két szerb színésznő ugyanott, ugyanazon a széken ül saját jelenetében, de Suzana Vuković a fülsiketítő zajjá váló idegen ritmust is egyetlen szó nélkül tűri, Jelena Mihajlović viszont – még ha tört magyarsággal is, de – beszélni kezd a szandálhoz fehér zoknit húzó, alpári módon káromkodó, fájdalmasan depressziós magyarokról. Az elhatárolódással, hallgatással szemben ez utóbbi az egyetlen módja annak, hogy a gyűlölet ellentétté szelídüljön, és nem csak a Délvidéken, hiszen a Pass-port legalább annyira szól a határ innenső felén élők hétköznapi viszonyairól, mint a szerb-magyar konfliktusról. Következő felvonás az idei Thealter Fesztiválon.

Szerző: Lénárt Ádám (revizor)

Démonok városa

Vannak szerelmek első látásra. Urbán Andrásról sokat, sokszor, sokfélét hallani, de mindig az első találkozás a legmeghatározóbb. Talán a legnehezebb kérdés a munkáit illetően a szeretjük, vagy nem szeretjük. Ami viszont biztos, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Ha akarjuk, ha nem, valami közünk mégiscsak lesz hozzá. Valami kategóriákon kívüli, meghatározhatatlan közünk. Nehéz lenne ezt ennél világosabban megmagyarázni.

 

A Démonok városa leginkább szertartásszínház. Eltartott, felmutató, zavarba ejtően testi. Mégis az a színházi nyelv, amit használ, érthető, sőt már-már kegyetlenül is egyértelmű. Ezt egészítik ki azok a szöveges, párbeszéd vagy monológ alapú jelenetek, melyekben ez az eltartás bár megjelenik, de  a szöveg miatt sokkal kézelfoghatóbbá, sokkal közelibbé lesz. A kétféle nyelv szervesen kapcsolódik egymáshoz, nem érezni törést vagy széttartást.

 

A fesztivál elmúlt néhány napja alatt meglepően sokszor találkoztunk már az Urbán által is felvetett másság, identitás és az ebből fakadó társadalmi feszültség problémájával. Bár mindenki másként nyúlt a témához, Urbán színházi nyelve olyan értelemben válik igazabbá, hogy bár szembesít a fentebb megnevezett problémák mindegyikével, mindezt úgy teszi, hogy a „tutimegmondás” helyett inkább más dimenzióba, más nyelvbe ülteti át ezeket. Talán éppen ettől lesz a problémafelvetés is árnyaltabb, súlyosabb és kap olyan mélységet, mely túllépve a verbalitás szintjén, a nyilvánvaló problémán túlmutatni is tud.

 

Sajátos humora egyszerre szórakoztató és kétségbeejtően őszinte. Az exotikumról, nyájszellemről, nemzeti „kincsekről” való meglátása egyszerre árulkodik megfelelő mértékű öniróniáról és értékítéletről.

Orbán Enci (tm-t.ro)

Szeretem ezt a helyet, mert itt a legfinomabb a kenyér a világon. Gyűlölöm, mert intoleráns. Szeretem, hogy van meleg nyarunk és van hideg telünk: strandolhatunk és szánkózhatunk egyaránt. Ez egy porfészek. Gyűlölöm, mert nincs itt tenger. Szeretek itt élni, mert ez határzóna és itt minden fokozottabban jelenítődik meg. Ide minden hülyét és szarságot befogadnak. Ezen a tájegységen van miért harcolni. Gyűlölöm, mert nincsenek lehetőségek, illetve ami volt, azt már tönkretették. Itt emberségesebb emberek teremnek, mint az etnikailag homogén területeken. Gyűlölöm, hogy mindenki elhagyja. Ideális hely a szenvedésre is. Gyűlölöm a depressziója miatt. Szeretem, mert mindent elbír. Gyűlölöm, mert egyszerű. Szeretem, mert sokan bántják. Gyűlölöm…
Nehéz bármit is írni Urbán András új darabjáról azonnal, az előadás után. De talán még nehezebb lenne holnapután. Mert a Pass-Port Szabadka az önállóan létező valóság lenyomata a színpadon, valami, ami itt van közvetlen közelünkben, a határ túloldalán. És amennyire közel van, annyira nem része életünknek, mert hallunk történeteket, olvasunk híreket az újságokban, de a történelem által közénk húzott határvonal megvéd minket. Nem fizikai valóság.
A fizikai valóság az, amit a szabadkai színészek, magyarok és szerbek tárnak elénk, mesterségesen beszűkített térben, már-már durva, kézzelfogható közelségben. Ha mindaz az indulat és frusztráció bennem is élne, ami az elkészített interjúkból kiragadott szövegként, érzésként a darabba átkerült, térdre ereszkednék én is, és a színészekkel együtt bégetve mászkálnék a Zsina színpadán. De nem, inkább csak ülök a padomhoz szegezve, befogadok, próbálok befogadni és néha mosolyogni is tudok. Az Urbán András színészeit megszálló démonok szerethetőek, gonoszságuk megbocsátható. Egy olyan város rossz angyalai ők, ahol gyors egymásutánban váltotta a történelem a népeket, barátokat és ősi ellenségeket. Ahol szerb, magyar, horvát és bunyevác éppen olyan joggal gondolja, márpedig ez az én városom. A démonok rátelepszenek az emberekre, akik érthetnék egymást, de nem akarják. Ez még Bábelnél is rosszabb.
Az elkészített interjúk, a beszélgetésekből szerkesztett szöveg és az ezekből létrejött előadás vajon mire lesz elég? A démonok kiűzésére semmiképp nem. És a szegedi oldal beszélgetései mennyiben lesznek mások? Elhangzik e a gyűlölöm szó a hellyel kapcsolatban? Mert engem ez döbbentett meg a legjobban. Élni valahol, és a kérdésre, hogyan érzed magad itt, a gyűlölöm szóval válaszolni. Mi történt, mikor szabadultak el a démonok.? És hogyan tehetek fel ennyi kérdést egy előadás után? Hiszen ott voltam én is, láttam és hallottam mindent. Ülök az üres nézőtéren, előttem sár, víz, paprika, homok és búzaszemek. Vége van, lehet takarítani.

Petró János (szegedma.hu)

Kosztolányi Dezső Színház (Szabadka) – MASZK Egyesület (Szeged):
Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa

szereplők: Béres Márta, Mészáros Árpád, Jelena Mihajlović, Mikes Imre Elek és Suzana Vuković
rendező: Urbán András

A mi démonjaink
Még tart bennem a nyugtalanság, még eleven bennem a kíváncsiság. Koradélután egy kis kombi busszal Szabadkára utazom, hogy megtekintsem Urbán András rendezésében a Pass-port Subotica/Szabadka című előadást. Érdemes vállalkozás volt, mert ritka színházi élményben volt részem. Véleményem szerint, Urbán elérkezett arra a pontra, ahonnan a meredek csúcsok felé indulhat. Felépítette saját világát. Talán ez volt az utolsó tégla, ami után jöhet a Nagy Kaland. Az idő is kedvez neki, mert bármerre is lépjen, mindenütt a falba kell, hogy verje a fejét, hátra út pedig nincs, mert ott meg kényelmes szakadék vár rá. Akkor, inkább válassza a lehetetlent. A szakadékot azok választják, akik ugyan tehetségesek, de csak félig-meddig. A Pass-Port rendezői projekt, amelynek kimunkálásában Antal Attila dramaturg segédkezett – nevét érdemes megjegyezni. És a színészek játéka elárulta, hogy nemcsak színészi, hanem dramaturgiai képzelettel játszottak. Kiváló iskola a Kosztolányi Színházé, a színészek német precizitással meg buja mediterrán képzeletvilággal játszanak. Néhány gesztussal, félszavakkal elevenedik meg, hogyan bukik egymásba a sötét, komor éjszaka és a déli ragyogás. Egy másik Szabadka-arcot láttunk, amely legalább annyira leleplező, mint Kosztolányi prózája. Azzal a különbséggel, hogy akkor a dzsentri tunyaság, most az izzó és parázsló etnikai konfliktusok tárulnak fel. Szabadka, írom, de írhattam volna azt is, hogy kelet-közép-európai kórkép a XXI. század elején. A „démonok városa”, írja a műsorfüzetben. A mi démonjaink, a mi fantomjaink, a mi traumáink: Szabadka tehát mi vagyunk, jutott eszembe, amikor az előadás után Döbrei Dénessel felidéztük a Ljubiša Ristić által rendezett Áttüntetéseket, amelyben ugyancsak a nemzeti konfliktus drámája bontakozik ki. A két előadás között van bizonyos összhang. Dénes játszott benne, Gyenes Zitával, Varga Henriettával, Bakota Árpáddal… és sorolhatnám tovább a neveket. Még a szerelem is lehetetlen, vallják be abban az előadásban szembenéző felek, miközben revolvert emelnek egymásra. És eldördül a fegyver! Ristić az áldozatok előtt tisztelegve, magyar és (akkor még létező) jugoszláv zászlóval borítja be a színteret. Urbán másféle befejezést fogalmaz meg. A színészek a homokba virágokat ültetnek. Ez eddig a leghitelesebb szabadkai metafora, amelyről tudok. Homokba virágot! Ez játszódik le a színpadon, de ahogy látom, az életben művirágot biggyesztenek a műhomokba.

Végel László