|
GEROLD LÁSZLÓ
„ÚGY VAN, SEMMI SEM BIZTOS”
Samuel Beckett: Godot-ra várva. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
„Bejön: két EGYFORMA.
Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné
válik;
aztán az egyik EGYFORMA kimegy.
A színpadon egy EGYFORMA marad.”
(Petri György: Beckett-szinopszis)
Aligha van elviselhetetlenebb állapot a várakozásnál.
Kivált, ha semmi bizonyossal nem kecsegtet.
Erről ír Samuel Beckett a Godot-ra várva című színművében.
Tudják ki, hogyne tudnák, hiszen mindenki hallott róla, az a szikár, aszalodott ír pasi, aki angolul és franciául írt. Ő írta azt a darabot (tananyag) arról a két csavargószerű fickóról, aki mást sem tesz, csak vár, azt sem tudja igazán kire, valami Godot-ra, akit sohasem láttak, de aki azt ígérte, el fog jönni, s ők hisznek benne, mert időnként üzenni szokott.
Ezért várnak kitartóan, miközben azt sem tudják, mióta – „Amíg el nem jön” –, s azt sem, meddig. egy napig, egy évig, az idők végezetéig. Létüket az az idő határozza meg, ami nincs: az időtlenség. Hogy azonban múlik az idő, az nem lehet kétséges. Hiszen közben ez-az történik. Egyikük (Estragon – Gogo) a cipőjével kínlódik, le akarja húzni, de sehogy sem sikerül. Majd panaszkodik, hogy éhes, a másik (Vladimir –Didi) répával kínálja, választék is van, fehér- vagy sárgarépa, kész luxus. Arról beszélnek, hogy egyiküket valakik valahol megverték. Kik? Hol? Nem tudják. Aztán az jut eszükbe, legjobb lenne, ha felakasztanák magukat, de mégse, mert nekik dolguk van, várniuk kell arra a bizonyos Godot-ra, aki meglehet, hogy estére eljön, s nála lehet majd aludni, „teli hassal, a száraz, meleg szalmán. Ez csak megéri a várakozást. Nem igaz?” Aztán megjelenik két fura fickó. Az egyik (Lucky) egy bőröndöt és egy széket cipel, nyakán kötél, amivel a másik (Pozzo) igencsak kegyetlenül. irányítja őt. Parancsra táncol, majd hangosan gondolkodik: hosszas, értelmetlen monológba kezd. Aztán elmennek. Ismét elmúlt egy darabka idő. Godot meg sehol. Várni kell. Majd megszólal egy hang, s megjelenik egy gyerek. Közli: Godot „ma este nem jöhet, de holnap föltétlenül eljön”. Tovább kell várni. Bár most már inkább menni kellene, valahová, el. „Megyünk?” – kérdezi egyikük. „Menjünk”, mondja a másik. És: „Nem mozdulnak” – zárja le a „vitát” és a felvonást az író.
A második részben ugyanez ismétlődik. Ebben a darabban ugyanis minden kétszer s majdnem ugyanaz történik. Megint: cipő, répa, fa, verés, közhelymondatok, várakozás, ismét az a két fura fickó, majd a gyerek, s az üzenet. Hogy hányadszor ismétlődik mindez, ki tudja. Mert közben jócskán múlhatott az idő: a csupasz fán néhány zöld levél jelent meg, a két fickó is megváltozott, Lucky megnémult, Pozzo megvakult.
Csak az üzenet a régi – „Holnap” –, és a két zárómondat: „Megyünk?” – „Menjünk”. Meg az írói utasítás: „Nem mozdulnak”.
Nem mozdulhatnak. Nincs hová.
Ennyi.
Egyesek szerint élettel telített, igaz, mély filozófia („rólunk szól”, mondta Vidnyánszki Attila, a beregszászi színház rendezője), mások szerint blöff (a Hét Nap kritikusa azt kérdezi: „Csak tudnám, hogy a nézők egy része min nevetett olyan gyakran!”).
Aki színpadra viszi, annak nem kétséges – életigazság, filozófia. Következésképpen az sem lehet kérdéses, hogy tragikusra vagy komikusra kell-e hangolni az előadást, hogy a játék realista, stilizált legyen-e. Is, is. Vegyes, ahogy a hol sült realista, hol groteszk bohóctréfa epizódok megkövetelik, olykor drasztikusan kemény, máskor ellágyulóan érzelmes. Ahogy a szöveg diktálja, amelyről többen megállapították, hogy olyan zárt, mint egy zenemű. Ezen belül kell a rendezőnek megtalálnia azokat a pontokat, amelyeket saját szemléletét kifejezendő hangsúlyozni kíván.
Urbán András rendezése ilyen.
Tudja, hogy a várakozásra épülő alaphelyzet konstans, nem lehet s nem is kell rajta változtatni, de igazán hiteles attól lesz, ha hagyja, hogy a két színész Gogóba és Didibe saját egyéniségét vigye. Szilágyi Nándor és Kálló Béla pontosan ezt teszi. Szilágyinándorosan és kállóbélásan kelti életre őket. S ebbe belefér az is, hogy Szilágyi olykor csak elmotyogja a szövegét, nem értjük, mit mond, de úgy megy, kacsázik, sasszézik, gesztikulál, ahogy az életben. Ettől lesz Gogo életuntsága, kiábrándultsága, szenvedése, tehetetlensége, gonoszkodása hiteles. Hasonlóképp Kálló civil gesztusai, nézése, fejtartása, dikciója köszön vissza Didi kezdeményező, lelkes viselkedésében. Jellemeket formálnak úgy, hogy a szerepbe legszemélyesebb énjüket viszik be. Ehhez a rendezés hol szabad teret ad, hol pedig, mint a második rész napozó jelenetében, amikor Estragon komikus esetlenséggel utánozza társa napfürdőzését, szigorú koreográfiába kényszeríti őket. (Ez a remek ötlet a második részt mozgalmassá teszi!)
A várakozásra épülő alaphelyzethez hasonlóan konstans a Pozzo-Lucky jelképezte úr-szolga viszony is. De ez is kínál alkotói szabadságot, elsősorban Pozzo alakítójának. Csernik Árpád, akit a jelmeztervező (Pešić Alaksandra-Anjuška) a Godot-előadások gyakorlatában szokatlan maskarába bújtatott, bőségesen él is ezzel a lehetőséggel. Színészi jutalomjátékot produkál. Nem csak zsarnok, hanem feminin kiszámíthatatlan, hisztis, hol üvölt, hol negédes, földre veti magát, fetreng, máskor, mint egy szűz, szégyellős, vagy határozottan parancsol, majd kéreti magát. Minden percben szerepet játszik, harsány, de ugyanakkor szánalmas. Akkor sem sajnáljuk, ellenkezőleg, nevetünk rajta, amikor a második részben az út alól bukkan fel, csak feje és ostorral hadonászó keze látszik. Amennyire zsarnokként elrettentő, komédiásként annyira szórakoztató. De fontos szerepe elhitetni Vladimirrel és Estragonnal, mint a cipő vagy a répa, hogy élnek.
Lucky, a szolga mozgástere lényegesen szűkebb. Kiszolgáltatott, aki szánalmat kelt. Cipeli a bőröndöt, a széket, kötélen rángatják, mint a barmot, ledisznózzák, üvöltenek rá. Mess Attila Luckyja azonban nem csak eltűri, hanem vállalja is ezt szerepet, igyekszik megfelelni neki. Készségesen veszi le magáról köpenyét és teríti Pozzóra, miközben ő didereg. Amikor monológját préseli ki magából, majd mondja megállíthatatlanul, érezni az igyekezetet, hogy jól teljesíteni, amikor azonban beszéde meg-megszakad, akadozik, mint a tű a lemezen, tragédiája akkor teljesedik ki.
Ha van részlete, amely próbája lehet a Beckett-darab előadásának, akkor az a Godot-küldte fiú két jelenete. Alapkérdés: a fiú valós vagy elképzelt alak-e. Tény, hogy megjelenik, hogy beszélnek vele, kérdezik, s ő válaszol. De mit kérdeznek tőle? Mindenekelőtt természetesen azt, hogy Godot küldte-e, utána viszont az iránt érdeklődnek, Godot veri-e, ad-e enni, inni, hol alszik, a padláson, szénában, boldog-e? Akárha önmaguktól kérdeznek mindezt. Mintha saját, már közölt vágyaikra keresnék a megnyugtató válaszokat. Csak képzelik a fiút? Megjelenése és távozása is erre enged következtetni. Míg Estragon azon kesereg, hogy a másik lába is fáj, a távolból, mint „szél a nadásaban”, felhangzik a kiáltás: „Uram!” Kíváncsian abba az irányba fordulnak. Senki. Majd az ellenkező oldalon megjelenik valaki. Nem fiú, mint Beckettnél. Lány (G. Erdélyi Hermina). Talán, mert a továbbélés reményét a nő jelenti, szimbolizálja, akárha gyereklány is. Lehet, hogy nem is lány, hanem tündér. Fehér ruhája, vállára omló szőke haja van. De a derekát kék öv díszíti. Akkor mégsem csak képzelik. Igen ám, de olykor úgy beszél, ismétli a hozzá intézett szavakat, mint egy robot. Lehet, hogy a kérdező belső hangja? A dilemmát távozása sem dönti el. A magasból egy kötélhágcsó ereszkedik le, ezen távozik, a nyomában csak egy fényes pont marad, míg el nem tűnik, nézi, szorosan egymás mögött állva Estragon és Vladimir, a „két EGYFORMA”, ahogy Petri írja.
Azzal, hogy nem tudni, a lány képében megjelenő becketti fiú valós vagy elképzelt alak-e, teljes, egyértelmű Gogo és Didi zavara, elbizonytalanodása.
A lány a második rész végén is „megjelenik”. Miközben Estragon és Vladimir levett kalappal gyászolja Pozzót, akit a szó szoros értelmében a föld nyel el, a játéktérként szolgáló úton egy kátyúszerű lyukban tűnik el, a magasból, ahol az első rész végén az a pont fénylett, fehér por hullik, onnan hallatszik a hang is: „Uram!”. Majd valahonnan a mélyből megjelenik a lány. Kezében hoz valamit. Fehér lepel van rajta. Amikor ezt leveszi, annak a végtelenbe vesző vívópástszerű útnak a kicsinyített makettjét látjuk, ahol az előadás játszódik. Rajta a fa meg Vladimir és Estragon mása, ahogy Gogo a fát nézi, Didi kissé távolabb guggol, mint a színpadon, ahol lassan kialszik a fény. Hová tűnt a lány? Nem tudom.
Nem vettem észre, mikor s merre távozott.
Talán itt sem volt?
Godot (God = isten?) üzenete azonban ismert: az ember számára csak az út létezik, amin élnie kell, s aminek sosincs vége.
Olyan ez, mint az Úr zárómondata Az ember tragédiájában, az a „küzdj és bízva bízzál!”
Értse mindenki úgy, ahogy akarja és tudja.
Számomra itt és ezzel végződik Urbán András, egy-két, szerintem érthetetlen ötletet leszámítva (pl. miért a föld alól bukkan fel a Pozzo-Lycky kettős?) következetesen végiggondolt és végigvitt rendezése. A slusszpoénnak szánt akváriumban látható hal, szerintem, bár meghökkentő és hatásos, már felesleges ráadás, ismétlése a remek záróképnek.
SAMUEL BECKETT: GODOT-RA VÁRVA
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ, SZABADKA
Fordította. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE Emil
Rendező és díszlet (ÚRI Attilával): URBÁN András
Jelmez. PEŠIĆ Aleksandra-Anjuška
Szereplők: KÁLLÓ Béla, SZILÁGYI Nándor, CSERNIK Árpád, MESS Attila, G. ERDÉLYI Hermina.
|
