A mi démonjaink
Még tart bennem a nyugtalanság, még eleven bennem a kíváncsiság. Koradélután egy kis kombi busszal Szabadkára utazom, hogy megtekintsem Urbán András rendezésében a Pass-port Subotica/Szabadka című előadást. Érdemes vállalkozás volt, mert ritka színházi élményben volt részem. Véleményem szerint, Urbán elérkezett arra a pontra, ahonnan a meredek csúcsok felé indulhat. Felépítette saját világát. Talán ez volt az utolsó tégla, ami után jöhet a Nagy Kaland. Az idő is kedvez neki, mert bármerre is lépjen, mindenütt a falba kell, hogy verje a fejét, hátra út pedig nincs, mert ott meg kényelmes szakadék vár rá. Akkor, inkább válassza a lehetetlent. A szakadékot azok választják, akik ugyan tehetségesek, de csak félig-meddig. A Pass-Port rendezői projekt, amelynek kimunkálásában Antal Attila dramaturg segédkezett – nevét érdemes megjegyezni. És a színészek játéka elárulta, hogy nemcsak színészi, hanem dramaturgiai képzelettel játszottak. Kiváló iskola a Kosztolányi Színházé, a színészek német precizitással meg buja mediterrán képzeletvilággal játszanak. Néhány gesztussal, félszavakkal elevenedik meg, hogyan bukik egymásba a sötét, komor éjszaka és a déli ragyogás. Egy másik Szabadka-arcot láttunk, amely legalább annyira leleplező, mint Kosztolányi prózája. Azzal a különbséggel, hogy akkor a dzsentri tunyaság, most az izzó és parázsló etnikai konfliktusok tárulnak fel. Szabadka, írom, de írhattam volna azt is, hogy kelet-közép-európai kórkép a XXI. század elején. A „démonok városa”, írja a műsorfüzetben. A mi démonjaink, a mi fantomjaink, a mi traumáink: Szabadka tehát mi vagyunk, jutott eszembe, amikor az előadás után Döbrei Dénessel felidéztük a Ljubiša Ristić által rendezett Áttüntetéseket, amelyben ugyancsak a nemzeti konfliktus drámája bontakozik ki. A két előadás között van bizonyos összhang. Dénes játszott benne, Gyenes Zitával, Varga Henriettával, Bakota Árpáddal… és sorolhatnám tovább a neveket. Még a szerelem is lehetetlen, vallják be abban az előadásban szembenéző felek, miközben revolvert emelnek egymásra. És eldördül a fegyver! Ristić az áldozatok előtt tisztelegve, magyar és (akkor még létező) jugoszláv zászlóval borítja be a színteret. Urbán másféle befejezést fogalmaz meg. A színészek a homokba virágokat ültetnek. Ez eddig a leghitelesebb szabadkai metafora, amelyről tudok. Homokba virágot! Ez játszódik le a színpadon, de ahogy látom, az életben művirágot biggyesztenek a műhomokba.
Végel László
