Április végén volt a bemutatója, a választások előestéjén pedig az első
repríze a Bikini-demokrácia c. Borut Šeparović darabnak. Most a
választások után és/vagy között vagyunk, és hol vagyunk?
Egy még
rosszabb helyen, mint a választások előtt – ahogy az már lenni is
szokott. Hiszen valljuk be, nem volt még olyan szavazás, ami után
szemmel láthatóan javult volna a helyzetünk, de maradjunk egyelőre a
darabnál…
Borut Šeparović eredetileg Rainer Werner Fassbinder Vér
a macska nyakán c. darabjának átiratát jött megrendezni Szabadkára, a
Kosztolányi Dezső Színházba. A darab Phoebe-ről szólt volna, akinek el
kellett volna magyarázni a demokrácia lényegét, a gond viszont ott
kezdődik, amikor Phoebe rájön, hogy, bár érti a szavakat, nem ért az
emberek nyelvén. Egy sokunk által megtapasztalt probléma – főleg most a
mágikus választási körök közötti édeskés hullabűzben. Borut Šeparović
ugyanakkor rájött, hogy a demokráciát a hagyományos színház keretei
között képtelenség elmagyarázni a közönségnek, de a társulatnak is alig,
ezért fokozatosan visszavonult a szövegtől, egyre nagyobb tömböket
metszve le belőle, egyre kérdésesebbre csonkítva azt, amit meghagyott.
Még a cím is feleslegessé vált. Végül csak a keret maradt – részben. A
Bikini-demokrácia ilyen értelemben nem más, mint az élve felboncolt,
lassan kimúló színház, amelynek az értetlenkedő, haladásképtelen
közönséggel együtt óhatatlanul el kell hullania, hogy szétmarcangolt,
kizsigerelt, fiolákba, üvegcsékbe és rozsdamentes tálcákra
széttrancsírozott darabjaiból létrejöhessen valami új. Ebben a darabban
látjuk a maga nyers valóságában azt, hogy hogyan feneklik meg a színház,
amikor mai, húsbavágóan fontos problémákat kell színre vinnie, és
hogyan alakul át ahhoz, hogy teljesítse feladatát. A demokráciát
hathatósan nem lehet elmagyarázni modern vagy premodern eszközökkel,
ezeket le kell söpörni, feltenni a műtőasztalra a még szuszogó,
végtagjaiban elüszkösödött torzót és valami gyökeresen újat létrehozni.
Ez Borut Šeparovićnak részben sikerült. Megértem, ha a nézők zömének nem
tetszik a darab, hiszen java részük azért megy színházba, hogy
szórakozzon, hogy kikapcsolódjon, hogy más gondolkodjon helyettük, és ők
csak helyeseljenek, bólogassanak és elmerengjenek a tények tengernyi
lehetőségén. Igazi választói magatartásforma, nem? – és éppen ezért nem
lehetett a hagyományos keretek között rendezni. A nézőt nem lehet
elidegeníteni a darabtól, a színészektől, egymástól, mert akkor az
történik, amit a rendező nem szeretett volna: semmi. Ez az előadás pedig
azért jött létre, hogy valami történjen – társadalmi értelemben vett
valami.
Bármilyen egyszerűnek is tűnik ez a darab, egy
meglehetősen összetett célt fogalmazott meg. Egyrészt egy munkagyűlés
(plénum) keretén belül szeretne rámutatni arra, hogy a jelenlegi
politizálási forma, a parlamentáris demokrácia képében már rég
működésképtelen. Másrészt arra buzdítja a közönséget, hogy ennek
érdekében semmisítsék meg a szavazócédulákat. Harmadrészt ezt a fajta
társadalmi aktivizmust úgy szeretné működésbe lendíteni, hogy a
munkagyűlésen egy civil szervezet megalapításának szavazását „rendezi
meg” – színházi értelemben.
A tér üres. Lassan megtelik. A
színészek citromot facsarnak a szemükbe. Levetkőznek. A Fassbinder darab
megfeneklik. A színház – mint a szórakoztatóipar egyik létesítményévé
züllesztett hely – politikai színházzá, társadalmi mozgásokat,
társadalmi felelősségvállalást kieszközlő hellyé alakul át. A rendező
ennek érdekében igyekezett felszámolni mindent, amit a polgári
értelemben vett színházi termelés rátestált. A tér ekkor kitágul és
sűrűbbé, kiszámíthatatlanabbá lesz. Látens egyensúly teremtődik színpad
és nézőtér, színészek és nézők, forgatókönyv és rögtönzés között.
Felgyúlnak a lámpák, mindenki hozzászólhat, és a hangsúly az önigazgató
szavazásmechanizmusra tevődik át. A csupasz színpad előterében egy
asztalt látunk, amelynél a két moderátor foglal helyet, a színpad
melletti asztalnál egy résztvevő a háttérben is kivetített, mindenki
által látott jegyzőkönyvet vezet. A többi színész a közönség soraiban
szétszóródva, ki az üres helyeken, ki a lépcsőkön telepszik meg. Borut
Šeparović a demokráciát szerette volna elmagyarázni, és protézisként egy
meglevő szövegre szeretett volna támaszkodni, de ahelyett, hogy egy már
meglevő interpretáció reinterpretációját láttatta volna velünk, úgy
döntött, hogy a végtermék helyett a folyamatra helyezi a hangsúlyt, ebbe
a folyamatba pedig a lehető legtöbb embert kapcsolja bele. A színház
pedig így a gyakorlatban is megszűnik színháznak lenni. A néző pedig
talán elgondolkodik a társadalmi erőviszonyokon.
A darab
politikai üzenetét mindazonáltal egy kissé naivnak tartom. Egy olyan
rendszerben élünk, amelyből szinte nincs menekvés, a szavazólapok
érvénytelenítése pedig egy olyan tett, amelynek vajmi kevés politikai
vetülete van, még akkor is, ha tömegesen következik be, és még a
legjámborabb szándék mellett is csak a mekkai zarándoklaton
felvilágosító küldetésen levő ateistához tudom hasonlítani. Ha
megsemmisítem a szavazócédulát, akkor még mindig elismerem a rendszer
szabályait, márpedig a rendszer mindig úgy alakítja a szabályokat, hogy ő
maradjon felül. Emellett, a szavazóhelyen levő választópolgár – még
akkor is, ha szavazólapokat semmisít meg – pontosan ott van, ahol a
hatalom elvárja, hogy jelen legyen, azt pedig, hogy ezen a helyen mihez
kezd, már teljesen közömbös neki. Egy olyan helyzetben vagyunk, ahol a
politikai opciókat és azok hordozóit képtelenség komolyan venni, ahol
olyan ígéreteket fogalmaznak meg, melyeknek teljesítése láthatóan nem
tőlük függ, egy olyan világban, ahol előre lehet tudni, hogy ki nyeri
meg a választásokat, egy olyan világban, ahol a szavazást mint a
választás illúzióját szinte tökéletesre fejlesztették. Nem hiszem, hogy
az érvénytelenített szavazólapok helyére nem kerülnek helyesen
bekarikázottak, hiszen történt már ilyen sok helyütt a világban.
Ugyanakkor jó, hogy egyre többen gondolkodnak el azon, hogy az
euro-atlanti kultúrában az emberhez méltó lét ott végződik, ahol azok a
politikusok nyerik meg a választásokat, akik a bankoknak és a
multinacionális cégeknek szabad kezet adnak a választópolgárok tömeges
eladósításában, ahol a gyógyszeripar, a tájékoztatás, a fegyveripar, az
iskoláztatás, de még az igazságszolgáltatás egy része is (pl. börtönök)
magánkézben van. Évtizedeken belül, de talán korábban is, ez a rendszer
össze fog omlani, de az nem a majdnem 5 százalékot (vagy idővel akár
többet is) elérő, érvénytelenített szavazócédulák felett elmélázó,
öngyógyító hatalmi rétegek miatt fog megtörténni, hanem valami sokkalta
szervezetlenebb és sokkalta erőszakosabb folyamat következményeként.
Kivárjuk…
Roginer Oszkár (Magyar Szó)
