|
A Csárdáskirálynőtől Beckettig
Éljen a szerelem! – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Az ember mint talált tárgy, mint dokumentum, illetve a színész mint natúr szereplő – ezzel a dupla meglepetéssel kezdődik Szabadkán, a Kosztolányi Dezső színházban az Éljen a szerelem! című előadás. Pedig mindössze annyi történik, hogy a nyolcvanhetedik évében járó Heck Paula, egykori szabadkai primadonna Rilke-verseket olvas föl. Értelmezés, sőt értelem nélkül rakja egymás után a szavakat. Mint aki nagyon távol van már tőlük. Egyáltalán valahol nagyon messze jár. Talán a maga múltjában. A versolvasást ugyanis néhány emlékező szó követi. Sablonosak, ahogyan idős színészek szoktak emlékezni az életre, a játékra – kötelező sztereotípiákban.
Tolnai Szabolcs darabjának (kollázsának) és rendezésének lényege van benne ebben a néhány percben. Rilke Haláltapasztalat című versében is szinte minden benne van, amit később több változatban is hallhatunk, láthatunk. A két záró szakasz így hangzik: „Játszunk tovább. A kínnal betanultat / daráljuk és olykor elfeledünk / egy gesztust; de léted, mely darabunkat / elhagyta és közülünk messze tűnt, // mint ama Valóságnak hirdetője / még megszáll minket a magasból, / úgyhogy elcsábulunk egy kis időre / s Életet játszunk, lemondva a tapsról.” Élet, játék, halál egymásba fonódása, tünékeny összemosódása szól az egész költeményből. Ha halljuk. Mert ezúttal figyelmünket inkább a nehézkes fölolvasás, az elegáns, méltóságteljes külső és az iskolás hanglejtés ellentmondása köti le. A vers értelme nem biztos, hogy fülünkben, agyunkban könnyen összeáll a lassan sorakozó szavakból. A lényeg inkább átérezhető, mint megérthető. Szavak nélkül is látható, hallható, hogy az élet illékonysága, valóság és játék összemosódása és múlandósága tölti be a színházat.
A darab gerincét a továbbiakban Milos Crnjanski 1918-ban írt A maszk című költői komédiája adja, mintegy annak szereplői játszanak operett-motívumokat, énekelnek slágereket, idéznek Csáth Gézától, Lugossy Béla filmjeiből, Artaud, Beckett, Emily Dickinson verseiből. A néző természetesen nem filológus, korántsem mindent ismer föl. A Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt, a Bál Savoybant és Drakulát nyilván hamarabb és többen, mint Artaud-t vagy Emily Dickinsont. Sőt, valószínűleg Crnjanski hősei sem mindenki számára ismerősek annyira, hogy egyből azonosítsa őket. Talán még Szabadkán sem, távolabbi vidékek magyarjairól már nem is beszélve. Így a mű struktúrája is könnyen rejtve marad a néző előtt, nem mindig lehet világos, ki milyen pozícióból beszél.
Ám minderre az előzetes ismeretre, felismerésre nincs is szükség. A darabnak és főképp az előadásnak amúgy sem a szöveg a legfontosabb ható tényezője. A látvány és a hangzás, a tér és a mozgás beszéli el igazán mindazt, ami fontos, ami a nézőt megragadja, letaglózza és fölemeli, elbűvöli és kétségbe ejti. (Díszlet: Perovics Zoltán, jelmez: Janovics Erika, zene: Mezei Szilárd.) A közkeletű, bizonyára minden néző számára könnyen azonosítható részletek pedig elegendő fogódzót nyújtanak ahhoz, hogy a személyes élményt valamelyest kultúrtörténeti távlatba is helyezhessük. Mert ez a Csárdáskirálynőtől Beckettig, Tangolitától Csáthig és Drakuláig húzódó motívumsor nemcsak az élet- és haláljáték személyes élményéről, mindnyájunk elkerülhetetlen sorsáról, illetve a létezés alapvető paradoxonjáról, megragadhatatlan titkáról, csakis költői, művészi eszközökkel érzékeltethető, csakis a művészet által átélhető rejtelmeiről szól, hanem egy jellegzetes, helyhez és időhöz is köthető, legalábbis nagyjából behatárolható élményvilághoz is. A szerző-rendező ugyan csak az általános filozófiai vonatkozásokat hangsúlyozza: „A kérdések, melyekre a választ keressük – az idő múlása, az ember rendeltetése, helyzete, sorsa a Mindenségben, hívó szavára figyel-e valaki a múlandóságon túl? Mi az, ami a maradandóan a mienk e földi létben, mi marad más, mint ahogy a görög sztéléken egy-egy lágy emberi mozdulat vagy hang, halk fuvalom… kik élik teljesebben, az átlagosnál intenzívebben az emberi életet; a szerelem mint a teljesebb lét elérésének eszköze, egyik lehetősége; élet és halál összefüggése ebben a teljességben…” Az előadás mégis jól felismerhetően korhoz kötött. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia végének, felbomlásának és utóéletének az ideje. Dekadenciának is mondhatjuk. A hanyatlás, a pusztulás korának, amikor hirtelen elmúlik mindaz, ami korábban pezsgő, tomboló, viruló életnek, soha el nem fogyó reménységnek látszott. Amint a szecesszió színpompája megfakul, ragyogása elhomályosul, virágmintái, növényi indái elhervadnak, elfonnyadnak, kiszáradnak. A száz év előtti múlt megidézése az előadás lényege. Illetve sokkal több ez, mint megidézés. A dekadencia, az elmúlás, a felbomlás végig élményszerűen, láthatóan, érzékelhetően van jelen. A látvány, a félhomály, a ruhák elmaszatoltsága, a játék légiessége, lebegő megfoghatatlansága mind a lét és nemlét elmosódó határait sejteti. A játszók eleganciája mintha a sírból kelt volna ki, mintha egy temető elevenedett volna meg, már jóval az előtt, amikor a Lugossy Béla-jelenetben valóban felbukkan egy koporsó. Sőt éppen ekkor változik meg a darab, vált át a hangulat, ekkor foszlik el néhány pillanatra a múlékonyság lebegő lírája, hogy helyét átadja a halál groteszk, ijesztő, komikus rútságának. Nekem az előadás közben végig egy ezúttal nem idézett szerző járt az eszemben, Joseph Roth Radetzky-indulójának és A kapucinus kriptájának hangulatát éreztem, azt a szorongató, tehetetlen fájdalmat, amit ezek az írások is hordoznak.
A Kosztolányi Dezső Színházban nagyon a helyén van ez a stílus. Ezt a látomásos, költői, stilizált és érzéki játékmódot sok éve gyakorolják. Ezúttal is kifogástalanul beszélik ezt a színházi nyelvet. Bár most a társulatból csak Béres Márta, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek szerepel, és Heck Paulán kívül vendég G. Erdélyi Hermina, Greguss Zalán és Pletl Zoltán, az egység nem csorbul. Amikor Rilke szavait meghalljuk, belépünk egy világba, amelynek varázsa nem törik meg, és amikor kilépünk a színházból, akkor sem hamar oszlik el.
|
