|
(rubint, gobelin, cikória) A kisinyovi rózsa részleteit már Tolnai felolvasásakor is szó szerint leesett állal hallgattam, nem mintha Tolnai kicsit weöreses, kicsit babitsos versmondásában nem lenne máskor is valami megejtő báj. Azt azonban, hogy ez a dikció – a nagy rokonok hasonlósága ellenére – mégis mitől válik összetéveszthetetlenné, maguk a szövegek magyarázzák. Ezek a leggyakrabban rövid, szaggatott, áradó sorok ugyanis mintha nagyonis igényelnék azt a fajta éneklést, ami egymás mellé rendeli a dolgokat, hogy csak a ritmus és a jelentés szegmentálja azokat: talán azért, mert maga a ritmus is egyfajta jelentés. A Tolnai-szöveggenerátor ugyanis olyanféle kaleidoszkópnak tűnik, amibe ha bármi belekerül a világból, organikusan megsokszorozódik. Maguk a szavak ezért nem is metaforákká, hanem sugárzó középpontokká válnak. Nem metaforákká, mert nem más jelentésekkel létesítenek kapcsolatot, hanem saját jelentésükbe olvasztják a velük érintkező dolgokat. Ezért is lehet olyan kitüntetett metaforája az életműnek a Tolnai-lexikon: a szavak nem szóképek, hanem jelentések tömörítései. A Thealter állandó helyszínéül szolgáló Régi Zsinagóga előterében is egyfajta interaktív Tolnai-lexikont alakítottak ki: a szócikkekhez mindenki hozzáírhatna, ha lenne hozzá mersze. De talán nem is csoda, hogy nem sokaknak van. Talán azért, mert a Tolnai-szavak éppolyan nagy erőteret hoztak már létre, hogy minden barokkos továbbmagyarázás szegényítésnek tűnne. Ezzel a nehézséggel kell megküzdenie Urbán András szabadkai társulatának. Noha Urbán nem először rendez már Tolnait, gondoljunk csak a Thealteren évekkel ezelőtt látott Könyökkanyar előadásra. A Thealtert szervező MASZK felkérésére született A kisinyovi rózsa azonban eredetileg nem drámai szöveg, hanem vers: a bennük fel-feltűnő figurák épp attól válnak izgalmassá, hogy hol összemosódnak, hol külön-különválnak. Ki áll az üres elfekvőben? Ki kéri rubintos kalaptűjét? Ki a lüke fiú, aki hoz cikóriát, rohan messzi misszióra? Ki szorongatja a mit ábrázoló gobelinrongyikát? Nem csak szavak, történetfoszlányok is bele tudnak kerülni a Nagy Tolnai Világkaleidoszkópba. Urbán András rendezése azonban nem akarja tovább rázni a kaleidoszkópot, hanem tesz egy lépést hátra. A színészek nyitott kottatartóból, mintha partitúrából olvasnák a szöveget. Ez az alázat mindenféleképpen segíti a szövegre való figyelést, viszont mégiscsak akkor tud Tolnaihoz méltóan erőssé válni egy-egy jelenet, amikor maguk a színészek és/vagy a jelenetek is olyan sugárzó középpontokká válnak, amilyenné egy-egy szó, és nem a szavak sugárzását próbálják lefordítani. Saját magát adriakék indigóval másolja le egy ember. Egy teatojást tartó, gázmaszkos nőt földdel fednek be a lambadázó férfiak. Amúgy az olyan, szöveget alázatosabban követő képek, mint például egy agyagfejbe döfött hatalmas kalaptű vagy a színpadon fel-feltűnő flamingók és csipkék finoman jelzik csak: mi most a Tolnai-univerzumban vagyunk. Igazán erőssé, meglepő módon, a színészek és szövegek nélküli jelenetekben válik az előadás. Mintha épp akkor tudna igazán tolnaiul megszólalni a színpad, amikor némává teszi a költészet jelenlétét. A zárókép is ezért tud különösen poétikus lenni: a színpad tele van tükrökkel, flamingókkal, és só szitál a cintányérokra. A só finom pergését az utolsó pillanatig hallani, olyan nagy a figyelem a teremben. És ez a só tényleg olyan hatást kelt, mint a Tolnai-beszéd, amely szerint úgy kell beszélni, mintha hajszál lenne a nyelven.
|