Későn kezdődik a Kosztolányi Dezső Színház Éljen a szerelem című darabja is (rendező: Tolnai Szabolcs), persze csak a sűrű esti-félhomályos hangulatban berendezett színpadon jár későre, meg abban az előre szökött időpillanatban, amikor a színházi pályájának javát maga mögött tudó díva, Heck Paula Rilke Első elégiájának olvasásába kezd. Késő van úgy egyébként, mint mindig, mert most is rendelkezésre áll változatos színpadi formák egész készlete, amelyek félmúltként talán még itt-ott élő, kedves, de egyre távolabbi emlékműveknek tűnnek. Innen kezdődik a múltidézés: az idézés szó szerint értendő, már amennyiben egy távollévőt hoz ide, a színpad tünékeny prezenciájába. Az idézés távoliak hívása saját helyükről a saját helyünkre, és ha ekkora távot kell megtenniük, akkor idejárulásuk szellemjárás. A füsttel a padlón begomolygó halottsápadt szereptöredék-alakok kísérteties megjelenése és lassú rekedt-halk torokhangon előtörő mondataik mára inkább viccesnek, mint ijesztőnek ható rémfilmek hatáselemeire emlékeztetnek, persze ettől a szereplők nem válnak nevetségessé (hacsak nem ez a rendező kifejezett szándéka, mint például a Lugosi Bélát megidéző filmszerű koporsós jelenetnél). A megjelenített történetfoszlányok nem egy koherens történet logikáját követik, inkább olyanok, mintha annak a páciensnek a tudatában kavarognának, aki Csáth Géza A sebész c. írása nyomán kerül a színpadra (a Csáth-novella kétes-hipotetikus időközpont eltávolító agyműtétjét itt a szemünk láttára végzi el a sebész a színpadon): „pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erők sorakoznak”. Legalábbis ez volna talán a vágyott, sosem látott erősebb lét közeli, angyalibb minőség, befoghatatlan meglét, akár – sőt, főképp – úgy, mint a szeretők szerelme vagy éppen a színháznak szóló alázatos, mély, odaadó szeretet.
Gyulai Zoltán
Apertúra
