A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Éljen a szerelem! című előadásában a maradandósággal, az örökléttel szembeni elmúlás fájdalma abban az esztétikai értelemben vett szépben oldódik fel, melyről Rilke első Druinói elégiájában azt írja, „nem más, mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk”. Ebbe az iszonyú szépségbe az idős Heck Paula, a hajdani színésznő vezeti be a nézőt a fentebb már említett Rilke-vers és saját költeményének elmondásával, illetve féltve őrzött titkának a bevallásával: szerelmes a közönségbe, szerelmes a színházba. A laza keretbe foglalt darabban – hiszen zárlatként ismét Heck Paula látható a színpadon, majd az Emlékszel még… kezdetű dal (Csárdáskirálynő) eléneklését, a szépség borzongató iszonyatát a többi, itt már erőteljesen más-világi szereplő Béres Márta által vezényelt karának éneke (Lykke Li: Melodies and Desires) követi – a jelenvalóság színpadára egyszerre az eltemetett emlékezetből és szó szerint a föld alól, a síron túli szférából lépnek elő a szereplők a századelő színházi világának, az operettnek, a monarchiabeli Szabadkának, a háborúnak és a szerelemnek a megidézésvel együtt. Tolnai Szabolcs rendezésében tehát a megfoghatatlan, de mulandóságával állandó szorongást okozó idő és a jelenvalóságban csak suttogó szellemként létező, mozgó alakok, a porból lett és a végül ugyanazzá váló ember egzisztenciális gyötrődései elevenednek meg, és ez az általános emberi, a vég felé tartó haladással kapcsolatos félelem, illetve a megszűnés ellen építkező, az emlékek újra jelenidejűvé tétele utáni vágy Heck Paulával és a Csárdáskirálynő dalbetéteinek illetve Miloš Crnjanski Maska (Álarcok) című drámaszövegének és narratívájának a beemelésével a színház és a művészet irányába mozdul el. A szereplők így – és a színház a színházban megoldással – maguk is a szerepeik árnyképeivé válnak, letűnt, holt Mimikké, Sylviákká vagy Bebékké, akik a már lejátszott színpadi művek előtűnő, reprodukált jeleneteiben, poros, földes, régi időket és a füstös kávéházakban előadott kabarék világát idéző ruháikban (Janovics Erika kiváló munkája) a darab címében is szereplő szerelem örökkévalóságáról és mulandóságáról, a boldogság állapotáról és a félelmekről, egy álomszerű, látomásos más-világból suttognak. Ebben a filmes allúziókat tartalmazó, gyakran filmszerűen megjelenített világban a szerelemről szóló igazság nemcsak a Crnjanski- és Csárdáskirálynő-adta cukormázas és néhol szenvedéssel teli klisékből bontakozik ki, hanem például az álarcos mulatozást megelőző némafilmes, talán a Frankenstein menyasszonyából beépített horror-paródiaszerű jelenetből is. Perovics Zoltán füstből kivilágló, jelzésszerű, de a részletekig megtervezett, pontos díszeletei között – akárcsak az emlékezet homályos tereiben feltűnő, egy-egy fontos, jelentéstadó és az emléket előhívó, megszervező tárgy között – a múlt eme szellemalakjai noha megkérdőjelezik a szerelem örökkévalóságát, mégis, félelmeik és a hazug cukormáz ellenére is, ünneplik azt, pezsgővel koccintanak rá, hiszen a füst és homályból ez is kiviláglik: a szerelem, akárcsak a szép, az iszony kezdete, és a „teljesebb lét elérésének az [egyedüli] eszköze.“ (Tolnai Szabolcs)A rendező zseniális módon építi be Csáth Géza A sebész, akárcsak a Nyári bál című novelláját a Crnjanski-dráma és a Csárdáskirálynő narratívája közé, melyekkel a már a darab kezdetén megadott (rilkei) elmúlás-problémát még jobban elmélyíti. Az agyműtéses jelenetben a kanti tiszta szemlélet a priori formája, az idő kap valóságos, pontos és látható helyet és tényleges formát (agysejt), melynek kioperálásával eltüntethetővé válik az öregségtől, az elmúlástól való félelem, és létrehozható a rózsaszín állapot, a rózsaszín szerelem, a rózsaszín boldogság. A rózsaszínruhás lány – akinek fehér, hatalmas hajkölteményében elhervad a tearózsa – rizsporos, földes öregarcán kisimulnak a ráncok, és akárcsak a megszáradt, vastag festék, lehullik a rettegés: a többé már nem-érzékelt időnek köszönhetően nemcsak a létezés, hanem annak vége is rózsaszínűvé válik. Akárcsak a kép, a látvány, úgy a zene is a múltidézés eljárását követi, de a madeleine-ként is működő témát folymatosan átíró, átszervező Mezei Szilárd hangjai inkább az ég, mint a föld felől hatolnak a fülbe, és úgy szólnak, hogy a századelő és a jelenvalóság színpadán suttogó árnyképek maguk is Rilke iszonyú angyalaivá válnak, akik végül önmaguk se tudják, „az élők vagy a holtak közt járnak”-e. Éppen ezért az időn kívülinek tűnő rózsazabálás és ezzel az időtlenséggel szemben pillanatok alatt tovatűnő, alápergő rózsahullások mellett, a hagymázas, bódult, füstös kocsma-miliőben, a frankesteni horror-jelenetben vagy az időt az emberi elméből likvidáló agyműtétben (csak hogy a legemlékezetesebbeket említsem) az iszonyat kezdetét folyamatosan átélve játszanak a színészek is (Béres Márta, G. Erdélyi Hermina, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Pletl Zoltán és Greguss Zalán), akárcsak a többé-nem-lévő: szabadon mozogva, lebegve a rémísztő térben, Heck Paula vagy kulturális emlékezetünk, a valóság esztétizált szín-terében.
Bencsik Orsolya
(Symposion)
