Agresszíven oktatnak, fenyegetve figyelmeztetnek
Magyar kezdőknek – Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház
Szörnyen vidám előadás. Igazi szatíra, fő eszköze a túlzás. Csak hát
vannak dolgok, amelyeket nem lehet eltúlozni. Túl vannak minden határon.
Ilyenkor jön a kifordítás. Nézzük a visszáját! A szabadkai színészek játékos
nyelvleckét tartanak. Kigúnyolják
a nyelvoktatási sablonokat. Néha
kicsit sablonos lesz a gúnyolódás is.
Aztán a nyelvoktatási klisék magukba
szippantják a nyelv mélyebb rétegeit.
Amelyeket nem szokás oktatni,
amelyeket illedelmesebb szótárakból
is kifelejtenek. Egyre trágárabb,
obszcénabb, alpáribb mélységekbe
hatol a nyelv. A vidámság egyre
szertelenebb, vadabb, veszettebb.
Tombol a szabadszájúság. Tombol
rajzban, mozgásban, maszkokban,
dalban, táncban, a közönség bevonására
törő fölös igyekezetben.
Kétségbeesett agresszivitás van minden lépésben, gesztusban, szóban.
Pedig roppant egyszerű, mégis kimondhatatlan dologról van szó. Az etnikai,
nemzeti, nemzetiségi gyűlölködésről. Nem elemezve, okokat kutatva, összefüggéseket, egyáltalán valamiféle igazságot, netán gyógyírt, jó tanácsot
keresve. Hanem fájdalmas, dühös, kegyetlen kacagással. Itt már az ábécé, a
betűk írásképe, a hangok képzési módja is át van ideologizálva. Nemzetkaraktert
hordoz minden lehelet.
Közben mint egy dokumentumjátékban, fölbukkannak a valóságos, az
igazán súlyos szociális gondok. Depresszió, öngyilkosság. Ebben sem
elemez, csak odateszi az ideológiai, szellemi tények mellé az anyagiakat.
Kereshetjük az összefüggést. Ha éppen akarjuk. A szabadkai előadás hangsúlyosan
Szabadkáról szól, tágabban a Vajdaságról, de érvénye nyilvánvaló
alighanem az egész világon.
Olivera Đorđević szerzői projektuma María Irene Fornés Duna című
drámája nyomán – mondja a színlap rejtélyesen, nehéz ugyanis elképzelni
azt a drámát, amelyből egy ilyen, leginkább elvadult kabaréra emlékeztető
műsor kerekedik ki. Igaz, nem is kell elképzelnünk. Az előadás a maga
meghatározatlan és alighanem pontosan meghatározhatatlan műfaji keretei
között működik. Személyesség keveredik szatirikus távolságtartással,
dokumentálás szélsőséges elrajzolással. Díszletnek, jelmeznek (Diana
Radosavljević) csekély a szerepe, nem számítva persze Erdély Andrea
nemzetkarakterológiai piros csizmáját. Annál fontosabbak a fotók, a rajzok
(Marko Milović), azok is, amelyeket a játszók rónak egy fehér táblára. A
színészek saját nevükön szerepelnek, mintha magukat adnák, de folytonosan
túlfeszített állapotban, időről időre iszonyatos tempóra
fölpörögve alakítanak szélsőségesen elrajzolt karaktereket.
Magukon demonstrálják az embertorzító és -pusztító szellemiséget.
Agresszíven oktatnak, fenyegetve figyelmeztetnek.
A reménytelenség keserűségével. A nézőnek sem könnyű
lecke.
Zappe László (Kisvárdai lapok)
