Semmi-gyűjtemény
A kisinyovi rózsa – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Mintha szavalóestnek indulna az előadás, egy öltönyös férfi olvasni
kezdi az előtte lévő partitúrából Tolnai Ottó költeményét, ám a kulisszák
mögül éktelen csörömpölést hallunk, és a színészek elkezdik behordani a
vaságyak elemeit, hogy nem kevésbé zajosan rakják össze azokat a színpadon.
A szöveg hívására érkezik mozdulat, kép és cselekvés: egyfajta
animálási rituálé veszi kezdetét, ahogyan ők –díszletmunkásokként – nekifognak
egy világ megépítésének. A szöveg rekvizitumai, tárgyai megjelennek
a színpadon, de a fekete tér, amibe érkeznek, nem üres: „fenn
vagyunk, ahonnan nincs fennebb” – a teret már belakták, megformálták
az elhangzott sorok, és megágyaztak a furcsa, mennyei elfekvőnek (is).
Urbánék előadásában szöveg (beszéd) és színpadi akció viszonya mindvégig
asszociatív, a színházi fogalmazás pedig a Tolnai-féle szövegépítő
– az ismétlődés, a visszavonás, a pontosítás, az újbóli nekirugaszkodás
mozzanatain alapuló – technikát is alkalmazza, amely az alakulásban nem
tünteti el az alakulás nyomait, hanem egymásra rétegződő jelentésekből
épít polifóniát.
Az előadás szerkezetét és ritmusát az újbóli nekilendülés tagolja, és
így a színpadi akciókban (ahogyan a hangzó szövegben is) a tárgyak új
helyzetekben, képekben tűnnek fel. A csipke a kórházi ágyak kórlapját
letakarva a halál jelévé válik, hiszen a kórlap tükör; az agyaggal fedett
arcra terítve menyasszonyi fátyol lesz;
máshol a madárcsontú zenetanárnő
gobelinrongyikáját idézi, aminek befejezetlen
a tája, mert elfogyott a fonál.
És hiába szalad a teremtő alkalmazottjaként
a lüke fiú egy messzi-messzi misszió nevében vásárolni, mert nincs több
fonál, amivel továbbvarrható a kép.
De szalad ő cikóriáért is (miközben az
égi ventillátor szeleteli az arcára hulló
fényt, s így az arcát is), hiszen az elfekvőben
a cikóriaillat az élet teljes boldogságát
sűrítené magába. A varrás motívuma
az íráshoz és az élethez kapcsolódó
jelentéseket alakítja tovább: írni,
megmérettetni, átférni a tű fokán, annak a tűnek a fokán, ami egy pókháló-
cérna végén ereszkedik le fentről, és amivel összevarrnak egy öltönyös
embert a deszkával. A kórház öregeinek alakja egybemosódik a (mintha
csak) kocsmában diskuráló öregekével, a sírás akadémiájának alapítóival,
a házaló diplomatákkal, akiknek aktatáskája evőeszközkészletet rejt, a
külkeresekével, akik nem tudják, mit csináljanak a kamrában, „mi a szart
hozzanak be, vagy vigyenek ki” (a színpadról); a köznapi emberek egy
magánmitológiai szereposztás szerint tűnnek fel a színpadon, ezt a világot
pedig az exitus ajtaján behulló fény színezi elégikusan szomorúra.
Nem ez a helye a kibontásnak: a lényeg, hogy az előadást
nézve olyan gazdagon asszociatív mezőbe kerül a
néző, amelyben szívesen időz. Urbán rendezése eddigi,
tematikusan és színházi hatások szempontjából nyersebb
előadásaihoz képest itt visszafogottabb, ugyanakkor
bonyolultabb nyelvet épít – színészi játék, humor és
vizualitás tekintetében is.
Varga Anikó (Kisvárdai lapok)
