Szombaton 19.30 órai kezdettel tekintheti meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban a közönség Varga Heni Önálmodás című
szólóelőadását, amely táncprodukció lesz, de monológok is helyet kapnak
benne: Számítottam rá, hogy a táncművésznő a bemutató előtt nem árul el
minden részletet az előadással kapcsolatban, de ízelítőt mégis
kaphattam tőle, amikor egyik próbájára belesve beszélgettem vele.
Láttunk már egyedül is a színpadon a Magentában, a Five for two egy duó Döbrei Dénessel, most pedig az Önálmodásban megint egyedül állsz elénk. – Táncosként
voltam a Magentában egyedül a színpadon, de zenész volt mellettem,
Lajkó Félix. Ott mindketten egyedül léteztünk, azzal, hogy megosztottuk a
teret és inspiráltuk egymást, talán volt egyfajta párbeszéd. Az
Önálmodásban pedig teljesen egyedül vagyok. Ilyet még sohasem csináltam.
Zene sem lesz. Sok kérdés merült fel bennem. Először is, hogy miért is
vállalom ezt, hogy jutottam el idáig. Az első dolog, amire rájöttem,
hogy a színész, táncos, tehát az előadó, nem egy olyan alkotóember,
akinek egyedül kell lennie a színpadon. Nekem ez a konklúzióm. Azt
gondolom, hogy hihetetlenül fontos a partner. Természetesen az első
számú partner a közönség, mint mindig, de jó ha van egy olyan ember az
előadó mellett, aki megpróbál ugyanolyan álmokban és kérdésekben is
létezni a színpadon, amiben ő van. Most mégis teljesen egyedül állok
színpadra.
Mi vitt rá erre? – Habár
az idén 4-5-ször kimentem Franciaországba, inkább itthon vagyok, és úgy
éltem meg az ittlétemet, hogy valahogy azt éreztem, hogy magam kell
csinálnom valamit. Nem kaptam meg se azt a kérdést, se azt a választ itt
Szabadkán, hogy dolgozz velem vagy dolgoznék veled. Ezt nem tartom se
jónak, se rossznak. Ez most egy ilyen állapot. Most ezt próbálom
megélni. Megpróbáltam saját magamat hallgatni és a környezetemet. Az
jött ebből, hogy egyedül vagyok. És lehet, nagyon fontos, hogy az ember
az éltében egyszer egyedül legyen. Nekem ez most adatott meg. Amikor az ember saját magát hallgatja, biztosan talál kérdéseket is magában. Ez az előadás válaszkeresés is? – Mindenképpen.
Megpróbáltam válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én. A válasz
sokféle: ilyen vagyok, olyan vagyok, ezt csinálom, azt csinálom, ilyen
szeretnék lenni, olyan szeretnék lenni... S mindeközben talán sikerül is
választ találni, hogy ki is vagyok én. Megpróbáltam visszapörgetni az
időt, egészen addig, amikor először színpadra léptem 16 évesen a
szabadkai Népszínházban és eljátszottam Ophelia szerepét. Olyan
monológok vannak az Önálmodásban, amelyeket én már megéltem valamikor,
valahogyan. A fő dolog pedig a nő, a lány, az érett, az éretlenebb, az
anya... Ez a verbális része az előadásnak, a mozgás pedig mindaz, ami a
mai napig fejlődik bennem. A színésznek nagyon fontos a testi állapota
is és a vokális állapota is. Ahogyan szerintem a kosztüm is fontos rész.
A kosztümömet a testvérem, Varga Tünde fogja – így mondanám –
megfesteni. Mindezt próbálom most beletenni ebbe az előadásba, ahol zene
sincs, csak én vagyok magamnak, én vagyok a rendező, a koreográfus... A
közönséget pedig megpróbálom abba a térbe rakni, amelyben én vagyok.
Nagy teret kap az improvizáció, nem tudom, melyik monológ melyik
mozdulattal társul majd.
Első számú partnerként említetted a közönséget, s mint
ilyen, ezek szerint, ha én ott ülök majd a közönség soraiban, akkor én
is választ találhatok arra kérdésre, hogy ki vagyok én? – Nagyon szeretném, ha így lenne.
Tápai Renáta, Magyar Szó
|
