Indigó íbisztojás a fényes kanálfészekben
A Kosztolányi Dezső Színház bemutatja: A KISINYOVI RÓZSA
Órjás átjáróház a Világ köldökében, a téridő különös szegletén innen és túl, hol az Égi Bika nemző indulatával túr egyre csak, s a tetőtérben lakik a Démiurgosz, üstjében a régi/új Világ rotyog, Ő maga tükröt csiszol neked és nekem, majd midőn a cselló és a trombita lélekzetnyit elcsendesül, a dzsesszkoncert végére odafentről angyalszárnyak pora szóródik, finoman megszólaltatva a cintányérokat. A félemeleten kényelmesen megvackolok, gyönyörködvén a pazar panorámában. Közel másfél órás szavalat, gazdag körítéssel, a kerítésen a néző átbámul, ha akar, belép – nem oly magas, mint elsőre tetszik, rácsok meg nincsenek is. Nincs homogenitás, látszólag, mint, szintén csak látszólag, az életben magában sincs, a triász – Tolnai, Urbán, Mezei – munkája mégis szépen egybegyúrva. (Segített a fenti Lakó?) Komplex színházi világ, az értelem könnyen megbicsaklik – melyik világ esetében nincs ez így? –, az érzékek/érzelmek irányából talán könnyebben megközelíthető. Mert az információ olyik esetben már túlontúl sok – csak a szöveg óceánjában való megmártózás, Uram bocsá’, elmerülés is felér egy társas űrutazással a Kozmosz túlsó széléig és vissza, és akkor hirtelen rádöbbenek, a színész is épp csinál is valamit, azon felül, hogy szöveget mond… és akkor hol vannak még a többiek? Akik szintén mozognak, esetleg szöveget is mondanak egyazon időben. (Idő? Milyen idő?!) A muzsika pedig nyughatatlan sárkányként kígyózik a sorok között, alatt, mellett, fölött, a végtagok körül. Káprázatos. Néha már fáj. Ritmusára lüktetek. Ritmus! Talán a legajánlatosabb innen közelíteni, számomra legalábbis a legjárhatóbb útnak tetszik. Mert a színen megvalósulni látszik az ókori pap-királyok szerinti ideális állapot, amikor a hétszeresen beavatottak minden szava költészet, minden mozdulata tánc lesz. Amikor a Harmónia óceánjának hullámain ringasz az Univerzum ritmusára. Fülelek, igaz-e? Szememet befelé fordítom – mámoromban megélek –, a kinti és a benti Tükör ugyanaz-e? Látó ujjheggyel gyengéden kövér szőlőszemet szakítok a fürtről, csupor mézbe mártom, illatát, zamatát kóstolván megkérdem magamat, való-e? Csupa fül vagyok. Csupa-csupa szem, száj, orr, éteri tapintás, érzékpolip a nézőtérről a színpad felé tapogatózva, lelassított, filmkockánként adagolt villám fénye vagyok, beragyogom lassan önmagam. Az értelem körbefordul és felszívódik lassan az érzékekben. A fenti Lakó üstjének füstjéből kisebb istenek születnek, egy-egy demiurgosz mindenik maga is, ügyes tanítványok, az Öreg tükreit már maguk helyezik elénk, pillants csak oda, láthatod: amint fent, úgy alant, ami odakünn, az van idebenn. Ők hozzák elő az indigókék íbisztojást is, a madár nem mutatkozik. Nincs is már szükség reá: a csíra a tojásban, a fészekmeleggel magunknak kell szolgálnunk, hogy a héj egyszerre csak felrepedhessen, hogy az új Világ az anyagi térben megmutatkozhasson. Attól működik ez a különös zamatú színházi világ, hogy nem csupán a szerzők alkotók, nemcsak a rendező/igazgató az, hanem az igen fiatal színészgárda mindenik tagja maga is egy-egy alkotói entitás, demiurgosz, ahogyan fentebb jeleztem. Ahogy a rendezőjük a színpadot, úgy ők sem félnek önmagukat bepiszkolni, hogy aztán apránként, a szemünk láttára/gyönyörűségére szüljék meg önmagukat és a világot, újra és újra, hogy a sáros tojáshéjat ledobván patyolattisztán hajoljanak meg előttünk a darab végén. A dzsesszkoncert végén, a költemény végén, a tánc végeztével, amikorra valahonnan még Danyi flamingója is előbukkant váratlanul, a koffernyi kanál fényes fémfészkéből az íbisztojás eltűnt, s végre már az oly sokat emlegetett isteni rózsabimbó is felvillant egy szent pillanatra.
Szögi Csaba (Képes Ifjúság, 2010. 10. 22.)
