A komoly ember humora
Mészáros Gábor, a Kosztolányi Dezső Színház fiatal színművésze nemrég szerződött Urbán András társulatához
– A széplelkek elviselik a ma színházát?
– Ezen még nem gondolkodtam. Sok minden elüzletiesedett
mostanság, de azt hiszem, hogy William Shakespeare, Moliére és még
annyian mások nem azért alkottak örök érvényűt, hogy műveik
tolmácsolásához erős gyomorral és vasidegzettel kelljen rendelkeznie a
színházi alkotónak. Gyakori a darabokban az extremitás, de a színház
mégis egyfajta örök életű népmesei találkozóhelye – ahogyan Ön
megfogalmazta – a széplelkeknek.
– Gábor, nem sokat tudunk rólad...
– Mészáros Gábornak hívnak, Adán születtem és
nevelkedtem, Zentán éltem évekig. Gyermekkoromban sem hittem a
Mikulásban, abban sem, hogy egyszer színész leszek, esetleg Hamlet vagy
Macbeth. Igaz – akkor két-három éves lehettem –, egy alkalommal, amíg a
mesterek a házunkat malterozták, megjegyezték: „Ebből a nyakigláb
srácból komédiás lesz, meglátjátok!" Pedig komoly gyerek voltam,
kamaszként ritkán nevettem el magam... De attól még, hogy valaki komoly
ember, lehet neki humora! Attól viszont, hogy valakinek nincs humora,
még nem biztos, hogy komoly ember az illető, nemde? Szóval elkerültem
Zentára, ahol néptáncosként roptam a táncot, vertem fel a csizmámmal a
port a színpadokon. Népzenészként, brácsásként muzsikáltam néhanapján a
dobogó legsötétebb sarkában, és mindvégig hittem a bölcs szavaiban:
„Szebb lehet egy jól megfestett marharépa, mint egy rosszul lefestett
Madonna."
Nem volt szándékomban megváltani a világot, olyan az,
amilyen, gondoltam. Mi élünk és mi nyűglődünk benne. De aztán
Vukoszávlyev Iván, a Zentai Színtársulat rendezője és mindenese azt
mondta, hogy ne sírjak mindig a brácsámmal, mint az őszi szél: gyerünk a
színpadra!
„Új életet" az Új lakó című szatírával kezdtem.
Színészként az előadás után rajta voltam az „érettségi tablón". És
ezután következtek a szívmelengető ünnepnapok a színpadon, részt
vehettem a KMV-rendezvényeken, gyakran szavaltam. Döntenem kellett –
most akkor merre, hova? Nem volt még gazdag múltam, amibe
belekapaszkodhattam volna, csak pörögtem egy ideig... De nem akartam
leszállni a ringlispilről! Gondoltam, megalapozom a holnapomat, ha
beiratkozom az újvidéki Színművészeti Főiskolára. Fel is vettek azonnal,
ennek már három éve. A tavasszal pedig Urbán András megragadta a
vállamat. – Ha kedved tartja – mondta –, beléphetsz a Turbo Paradisóba. A
készülő projektum próbái Szegeden folynak, de lesznek előadások
Szabadkán és sokfelé máshol is...
– Így kezdődött?
– Valahogy így. Ma már a Kosztolányi Dezső Színház
leszerződött színésze vagyok. A főiskolán most nyomom az utolsó évet.
Azt nem állíthatom, hogy hosszú utat jártam be, hogy harsonák szólaltak
meg, amikor színpadra léptem, de megmutathattam szerény tehetségemet az
Újvidéki Színházban, a Tanyaszínházban, és már felléphettem a KDSZ két
előadásában.
– Esélyek? Lehetőségek?
– Hogy is mondjam... Azt nem mertem mondani az első
fellépéseim után, hogy bérlet lesz belőlem, de nem bukdácsoltam a
színpadon. Csak remélni lehet ilyenkor, a pályafutás rajtján, hogy ne
ártson meg az időnkénti irányváltoztatás, de arra is vigyázok, hogy ne
járjak körbe, ne mindig az egyszer már látott énemet mutassam meg. A
hóhérok havában és az Orpheumban arra ügyeltem, hogy ne valljak
kudarcot, mert azt sohasem felejtik el (a sikert azt azonnal).
„Udvarias" maradtam a színpadon, annak maradtam A Pál utcai fiúkban, a
Hegedűs a háztetőn című musicalben. Az Újvidéki Színház és a
Tanyaszínház előadásaiban nem akartam senki elől sem elállni a Napot. A
szemembe húztam a sapkámat, csak álltam és bámultam, ismerkedtem a
színházi világgal, és megállapítottam magamban, hogy nem választottam
rosszul. Színésznek, magyar színésznek lenni itt, a Vajdaságban?
Legendát aligha teremthetünk, nem forog körülöttünk a világ. Az, aki
mégis ezt hiszi, téved. Elmúltak azok az idők, amikor a közönség nem is a
darabot, hanem az elegáns dámát, a sziporkázó humorú, hódító asszonyt
vagy a szmokingos bonvivánt, az ugrabugráló táncoskomikust akarta látni.
A színészek ellenállhatatlan bűvkörének hálójában vergődtek a színházi
direktorok, egymást túllicitálva írták nekik a szerzők a hálásabbnál
hálásabb szerepeket. Ma más szelek fújnak... Ma a színészt nem festi le a
festő, a szobrász sem akarja megformázni. A színházművészet
fejlődéstörténetében ez a mostani szakasz gyakrabban szól a rendezőről,
mint a színészről...
– Sergi Belbel Vér című előadása – szerintem – mégis a színészekről szól, így rólad is...
– A színház mára bonyolult lett. Akármelyik alapvető
bölcsesség megfordítható, és az állítás ellentéte ugyanolyan igaz lesz!
Így vagyunk a színházi előadásokkal is. Akármelyik előadásról – legyen
akár színész-, akár rendezőcentrikus – elmondható, hogy mestermű, de az
is, hogy szóra sem érdemes az, amit láttunk.
A Vér rendezője, Keszég László nem hajtogatta azt
minduntalan, hogy rendezőként ő a teátrum első embere, és a színész
valósítsa meg azt, amit ő a színpadra álmodott... Nem mondta, hogy
szuverén gondolatokra nincs szükség. Keszég László munkatársainak
tekintette a színészeket, Crnkovity Gabriellát, Béres Mártát, Erdély
Andreát, engem és a többieket. Felléptem a Turbo Paradisóban is, ebben
az elementáris erejű attrakcióban. Urbán András is tudja, hogy mi nem a
semmiből csöppentünk bele a színházi világba, minden gesztust, hangsúlyt
megbeszélt velünk, hogy elsősorban a színész szikrázzon és kápráztasson
el.
– Szükség van arra, amit csinálsz?
– Az az érzésem, hogy itt, Szabadkán rengeteg munka vár
rám. Tudom: művészet a semmiből teremteni valamit és azt azután eladni.
De Szabadka angyali „vevő", annak ellenére, hogy a KDSZ rétegszínház.
Mégis megtalálta magának azokat a rajongókat, akik elfogadják ezt a
programot, ezt a fajta hitvallást a színházművészetről. Mi ennek a
kornak a foglalatja vagyunk. Sok mindent másként látunk, másként
láttatunk, mint az elődeink. De – ezt hangsúlyozom – én szívesen
öltöznék klakkba-frakkba, örömmel „lubickolnék" valamennyi színházi
műfajban: vígjátékban, operettben, kabaréműsorban, klasszikus
darabokban... Akár selyemben-bársonyban, ezüstösen csillogó parókával a
fejemen. Az a legcsodálatosabb a munkánkban, hogy lehetsz király és
koldus, lehetsz Übü király vagy Bóni gróf, Hacsek és Sajó, a Koldusopera
Bicska Maxija... Aki nem így gondolkodik, beszorul a skatulyába. Persze
ebben a pillanatban inkább az új stílusok, az új irányzatok felé
fordulok. Képezem magamat, sokat olvasok, nyitott szemmel járok az
utcán. Láttam amolyan igazi pesti stílusú színházi előadásokat,
végigélveztem a Pokol című darabot a Merlin Színházban Budapesten, és
tudom: ha nem szórakozik a néző azon, amit nyújtunk neki, ha megérzi,
hogy erőszakkal „oktatni" akarjuk, „rendreutasítani", akkor az egésznek
nincs semmi értelme.
– Mostanában milyen szerepre készülsz?
– Kollégámmal, osztálytársammal, Búza Ákossal szeretnék
alaposan felkészülni az esedékes vizsgaelőadásomra. Választásunk az
Asszony feketében című kétszemélyes darabra esett. Lesznek aztán még
bemutatók a KDSZ-ben... Most csendben meditálok, várom az újabb és újabb
munkafeladatokat. Ajánlom magamat egy olyan darabba, amelyben az örök
érvényű gondolatok által úgy ismerhetünk rá a hibáinkra és
esendőségünkre, hogy közben mosolyogni is tudunk.
BARÁCIUS Zoltán
