|
Az alábbi interjú eredetileg nem publikálás céljából készült. Urbán András színházi
rendezővel készítettem portréinterjút tavaly télen. Felkészülés gyanánt az Andrást közelebbről
ismerő emberekkel folytattam előbeszélgetéseket. Azóta forog a fejemben, hogy a Béres Márta
színésznő által elmondottak valahogy túlnőtték eredeti szerepüket. Megőriztem a hangfelvételt,
s most, gondolva egyet – Márta engedélyével – önök elé tárom a Turbo Paradiso című előadást
követő beszélgetésünket.
• Régóta mozogsz színházi körökben, de Andrást nem olyan régen ismerted meg. Mielőtt
személyesen találkoztatok volna, milyen kép élt róla benned?
– Mindig is létezett róla egy mítosz, miszerint őrült. Ki pozitív, ki negatív értelemben használta
ezt a kifejezést. Természetesen hallottunk a legendás Woyzeck és Hamlet előadásairól. Amikor
bekerültem az akadémiára, akkoriban ő nem foglalkozott színházzal. Majd egyszer csak visszatért,
megcsinálta A lány, aki ugatott a Holdra, a Godot-ra várva, a Gyerekek és katonák című
előadásokat. Ezekkel a munkáival találkoztam először. Nagyon nyugtalanítottak. Miután először
láttam a Gyerekek és katonákat, egy órát fel-alá sétáltam Szabadka utcáin.
• Sétálás közben megfogalmazódott benned, hogy szeretnéd, ha közöd lenne ilyesfajta
színjátszáshoz?
– Nem, akkor én még, úgy érzem, eléggé gyerek voltam, ezen nem gondolkodtam, csak tudom,
hogy nem hagyott hidegen.
• 2006 óta vagy tagja az Urbán által vezetett Kosztolányi Színháznak. Amikor az embernek
döntenie kell, hogy hagyományos vagy alternatív színházhoz igazol, valójában miről dönt? Mi
van a mérleg egyik serpenyőjében és mi van a másikban?
– Itt nehezebbek a körülmények, sokszor kevesebb embernek kell játszani, de úgy érzem, ebben
nincs annyi kompromisszum. Nincs járt út, mindig valamit ki kell taposni. Az én számomra ez
jelentette a nagyobb kihívást.
• Ha egyszer leteszed a voksod az alternatív mellett, van visszaút a hagyományosba?
– Visszakérdezek: Ha voltál már szerelmes, de elmúlt, hogy éled meg, hogy egy éjszakás
kalandokhoz folyamodsz? Lehet ugyan, hogy belemész, de jól tudod, hol volt a mércéd akkor...
• András eléggé karakteres egyéniség. A vele való együttműködés nem igényel nagy
kompromisszumokat?
– Valóban nagyon meghatározó a stílusa. Sokszor kérdezik tőlem: nem gondolod, hogy unalmas
ez a vallomásos színház, kiülsz a színpadra és vallasz, ezt már annyiszor láttuk tőletek. Ilyenkor az
jut eszembe: Van Gogh kapcsán miért nem kérdezik meg, hogy miért mindig zilált vonalakkal fest?
Egyszerűen ilyen volt a stílusa. Ettől függetlenül lehet újat és újat csinálni. Attól, hogy kiülök egy
székre, még hihetetlen nagy szabadságom lehet. Függetlenül attól, hogy az Urbiban, a Turbóban
és a Brechtben is széken ülök. Andrisnak van egy markáns látásmódja, stílusa, amit én nem érzek
börtönnek. Senki sem adott ekkora szabadságot, mint ő.
• Kért már tőled olyan dolgot a színpadon, amit visszautasítottál?
– Volt, hogy vitatkoztunk, mondjuk azon, hogy ezt vagy azt nem úgy fogja érteni a közönség, ahogy
azt a másik elképzeli. De nem hiszem, hogy bárki bármire kényszeríthetne a színpadon. Felnőtt,
felelősségteljes színészekre nem lehet rákényszeríteni olyasmit, amit nem akarnak.
„EZ EGY VESZÉLYES SZAKMA”
• A darabjai próbafolyamatairól azt mesélik, merőben eltérnek a megszokottól...
– Úgy tűnhet, mintha lazulnánk a próbákon. Nála nincs olyan, hogy „10-től 3-ig próba, első
jelenetet vesszük”. Hosszú ideig „csak” beszélgetünk. Felvetődnek különböző kérdések, például:
Te hogy élted meg, hogy templomba mész? Hogy viseled azt, hogy vannak dolgok, amikről nem
beszélhetsz? stb. Kávézunk, beszélgetünk, és sokszor azt mondom magamban, csináljunk már
valamit! Andrist még a beszélgetések moderátorának se nevezném, csak figyel, azt se látványosan.
Az első két próbafolyamatnál fel se tűnt, hogy ezt ő magában vezeti. És aztán, amikor elkezdi a
darabot összerakni, ilyeneket mond: Emlékszel arra a mondatodra, amit akkor mondtál? Emlékszel,
hogyan mutattad, hogy láttad, Rómában a zarándokok mit csinálnak? Na, azt hozd most elő. És
a végén azt érzed, hogy minden a miénk. Annyi minden összegyűlt a próba során, hogy azt egy
nap alatt aztán össze lehet rakni. A legfontosabb, hogy az agyunk egymásra hangolódjon, és aztán
mindegy, hogy balról jövök be vagy jobbról.
Emellett minden próbafolyamatnál elég kemény fizikai és szellemi tréningünk van. Nem hagyjuk
kihűlni se az agyunkat, se a testünket. Járunk a parkba futni, tornákat, izomgyakorlatokat végzünk.
A Szardínia című előadásunknál börtönnaplót vezettünk. Közben börtönös filmeket néztünk. Arról
beszélgettünk, kinek mit jelent a börtön. Az Urbi et Orbi próbái során a hit, a titok körül forogtunk.
Vagyunk mindannyian annyira lelkiismeretesek, hogy mindig keresünk. Nem érjük be annyival,
hogy megcsináljuk a házi feladatot.
Emlékszem, egyszer mondtam Andrásnak, hogy engedjen el más színházba játszani, mert sok
bennem az erő. Azt kérdezte: „De miért kell ezt kiégetni? Ha van erőd, miért nem képzed magad?
Attól, hogy épp nem dolgozol előadáson, te még aktív színész vagy.”. Szerintem ezt kevés színész,
rendező, színházigazgató tudja. Hogy amikor nincs előadás, az nem meddő lét, hanem igenis
nagyon aktív időszak, néha még aktívabb, mint amikor játszol vagy próbálsz.
• Az egész társulatról elmondható, hogy szerettek a dolgok mélyére ásni. Nem tartotok attól,
hogy olyan igazságokra döbbentek rá, olyan mélységeket tárok fel, amit nem tudtok aztán
elviselni?
– Ez egy veszélyes szakma. Aki művészettel foglalkozik, az nem félhet attól, hogy bántódás
esik a lelkén. Minden maradandót alkotó művész élete gyötrelmes volt. Azért, mert dolgoztak
bennük olyan tudni akarások, megélni akarások, amit csak így tudtak megfogalmazni. Sokszor én
is megijedtem, mert nem fájdalommentes, amit csinálunk. De számomra nagyobb lélekrombolás
lenne, ha szubrettkednem kéne.
• Látod-e a traumák, lelki sebek színpadra vitelének valamilyen gyógyító hatását a nézők vagy
a színészek életében?
– Utóbbi inkább hibája lenne az előadásoknak. Az elején az Urbi még nagyon terápiás volt a
számomra. Aztán András felvilágosított, hogy ez nem pszichoterápia. „Testedet és lelkedet
használva te teremtesz tükröt és te teremtesz történetet” – mondta, de: „ez nem rólad szól!”. A
pszichoterápiák lényege, hogy eljuttasd magad a katarzisig, viszont az előadásnak nem szabadna
maszturbációvá válnia. Azt, hogy nekem nyomorúságos, borzalmas gyerekkorom és életem van,
nem biztos, hogy rá kellene nyomni a nézőre. Csak abban az esetben, ha arról akarok beszélni, hogy
milyen a gyerekkor manapság.
• Édesapád református lelkész volt, így, gondolom, mélyen vallásos neveltetésben részesültél.
Szerinted „Istennek tetsző” darabokat visztek színre?
– Attól függ, hogy képzeled el Istent. Ha úgy mint, aki azt mondja, hogy jól van, vagy hogy ejnye-
bejnye, akkor biztos, hogy nem. Nem szeretem, ha elbanalizálják a dolgokat. Az én istenem az
elfogadásról szól, az igazságról a szeretetrõl és hasonló agyoncsépelt, de mély igazságot hordozó
dolgokról és ha tovább szeretném fokozni a pátoszt, azt mondanám, hogy Isten és ember elõtt
vállalom, amit csinálok.
KISZOLGÁLTATOTTSÁG ÉS BIZONYTALANSÁG
• A Turbo Paradisóban a zárójelenet előtt, melyben a nézők paradicsommal dobálhatnak meg
benneteket, azt mondod: nem éreztétek magatokat eddig eléggé kiszolgáltatottnak, ezért egy
végső kiszolgáltatást vállaltok – noha a darab addig is tele volt ilyen helyzetekkel. Valójában
mennyire érzed magad kiszolgáltatva, megalázva ezekben a helyzetekben?
– Eleve kiszolgáltatottá tesz az eszköztelenség. A felszabadultság és a kiszolgáltatottság között
számomra nem nagy a különbség. Csak annyi, hogy a kiszolgáltatottságba valaki belehelyez,
mintegy kénytelenné válsz szabad lenni, felszabadulni. A kiszolgáltatottság legtöbb esetben
felszabadultságot vált ki belõlem. Nincs más választásom, mint teljesen bezárkózni (aminek nem
sok értelme van és fájdalmas is) vagy átadni magam a szabadság érzésének.
• Rossz néven veszitek, ha megbotránkoztatónak, betegnek, rémísztőnek titulálják a
darabjaitokat, ami, valljuk be, elég gyakran előfordul. Mivel cáfolnád ezeket a jelzőket?
– Az emberek szerintem nincsenek tudatában annak, hogy a színház hol tart. Miközben manapság
úgy utazunk, hogy azt a távot, amit akárcsak egy évszázaddal ezelõtt hetekig, hónapokig tettek meg,
ma egy nap alatt megjárjuk, miközben minden fejlődésben van, az irodalom, a képzõmûvészet,
a technika, miért gondolják az emberek, hogy a színház ott tart, ahol a századfordulón? Nem
azt mondom, hogy állandóan botránkoztatni kell, és minél undorítóbbnak lenni, csak azt, hogy
az embereknek változnak az igényei. Nem tudom, miért várják el a színháztól, hogy elavult
legyen. Mert akkor nem nem fog megbolygatni? Nem kell gondolkodni, érezni? Azt mondják:
Én kikapcsolódni, szórakozni jöttem a színházba, én jól akarom érezni magam a színházban.
Nem célom, hogy bárkit ledaráljak, de én nem azért végeztem egyetemet, hogy embereket kelljen
butítanom. A számomra legfontosabb embereket nem azért szeretem, mert elhitetik velem, hogy
én vagyok a legnagyszerûbb, hanem mert elégbátrak ahhoz, hogy szembesítsenek elsõsorban
magammal. Én mindig hálás vagyok akkor, ha úgy bántanak meg, hogy az a növekedésemet
szolgálja. Azt gondolom, hogy a leginkább, a mûvészet képes a kíméletlen szembesítésre és a
megtisztulásra.
• András stílusának szerinted melyek a legfőbb sajátosságai?
– Letisztultság, kíméletlenség magával és másokkal szemben, életszeretet, humor, kifinomultság.
Azt kéri, hogy ne találjunk ki nagy szavakat, sminkeket, arról beszél, hogy értsétek meg, így
vagytok jók és teljesek, ahogy vagytok. Csak ne próbáljatok másnak látszani, többnek vagy
kevesebbnek, mint amik vagytok. Keményen kell dolgoznod, hogy megértsd, mi és milyen a
lényegi éned.
• A darabjait uraló szabadszájúság mennyire jellemzi őt a magánéletben?
– Nekem az András csupa ellentmondás. Én is ilyen vagyok, többek között ezért szeretem. Azt
hiszem, jellemző a gondolkodásunkra az, amit Bözsi (Erdély Andrea színésznő – a szerző megj.)
mond a Turbóban: „Félek, hogy mindenkinek igaza van.”. András mindent köpköd egy kicsit, olyan
érzésed van, hogy utál téged, utál mindenkit, soha nem fogja azt mondani, hogy nagyon jó vagy.
Közben azt érzed, hogy nagyon szeret és nagyon érdekli, hogy mi van veled. Egyszerre van jelen
benne az állandó elégedetlenség és a teljesség.
• A jövőtökről szokott beszélni?
– Semmit nem tudunk előre. Mindig kértük: mondjál már valamit! Erre ő: Jól van, majd ha eljön
az ideje. Ez így ment egy darabig, aztán rászoktunk arra, hogy teljes a bizonytalanság. És rájössz
arra, hogy csak így szabad élni. Ahogy Hamvas Béla is írja: „Amikor teljes a bizonytalanság, akkor
kezdődik az élet.” Andrisnak is kell ez a bizonytalanság. A művész vándor. Ez nem azt jelenti, hogy
nem tartozunk sehova, de állandóan úton vagyunk, nincs megérkezés.
Laskovity J. Ervin (HID)
|
