Sok bűnöző kis helyen is...Szardínia - Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház
Kisvárdai lapok - 8.számMegkerülhetetlen kérdés, hogy mi is ez a Szardínia. Földhözragadtan megfogalmazva: sziget, vagy konzerv? Kezdés után nem telik bele sok idő, mire a két rángatózó, túlzásokig karikírozott lány fölvezeti a történetet, és egy börtön-szigetre helyezi a cselekményt. De mi lesz a konzervvel? Nem kell csalódnom. A „börtönlakók" folyamatosan betöltik a színpadot. Egymás hegyén-hátán demonstrálják, szöveggel, zenével és tánccal, az összezártságot, a konzerv-feelinget.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a fegyház közössége az elnök látogatására egy előadással készül, a kocka el van vetve. Jó messzire. Ebbe a keretbe mindent belegyömöszölnek: társadalmat, egyházat, megváltást, művészetet, szexualitást és még sok mást. De legfőképpen az embert. Az embert mindenféle megközelítésben: a testtől a lelken át a lét kérdéséig. Persze a lehető legkomolytalanabb nézőpontokból. Van itt minden: homoszexuális börtönlakók és szappan, fitness-terem-feeling, idegbeteg őrök és skizofrén rendező. Úgy szidják a színházat, ahogy csak akarják. Nem szalasztják el az alkalmat. Végigjátsszák a zöldségeket, kiforgatják a szívfájdalmakat és ironizálnak az összes színházi klisével és megfogalmazással.
A történések egyre jobban összegubancolódnak. Megjelenik a megváltó, a fény a sötétségben, akit lazán pakolásznak a színpadon jobbra-balra. Mindenki azt hisz róla, ami neki jólesik. Az igazság, hogy ő valójában egy részeges matróz, senkit sem érdekel. A látogatás elmarad, az elnök meghalt. Ezt is csak úgy mellékesen közlik. Az alkotók erre összecsapják az előadás végét. Egy ilyen bonyolult hálóból, amibe becsalogatták a nézőt, különben is nehéz kievezni. Lehetne úszni benne a végtelenségig. Ahogy az alcím is ígérte, az alkotók haldokló arckifejezéssel mágikusan tagadnak. Mindent és mindenkit. Még önmagukat is. Minden lehetséges és lehetetlen formában. S ami még kedvesebb: hogy mindenbe belelopják a ritmust. Mi is akkor ez a Szardínia?
Bravúros ötlethalmaz a szöveg és az előadás szintjén egyaránt. Lehet, hogy mindez kicsit öncélú. Az az érzésem, hogy a keret csak egy kifogás a játékra és temérdek mennyiségű poénra. Bűnözés ez? Nem hiszem. Az a néző, aki beadja a derekát ennek a formának, könnyes szemmel fetreng a nevetéstől - ilyen vagy olyan kínjában. Aki viszont ellenáll az előadásnak, az kiborul, és háborogva vonul el.
