Ha homok kerül a bikinibeKi, vagy mi keseríti meg jobban az életed? A külföldiek, a terhes nők, az öregek, a fogyatékosok, a kisgyerekek, a hajléktalanok, a munkanélküliek, az EU-csatlakozás, az infláció, a sok kultúrára "kidobott" támogatási pénz, a növekvő adóterhek, esetleg a bikinialsóba került homokszemek a strandon?
Két nő és két férfi. Ülnek velünk szemben. Körülöttük feketeség, két oldalról szemükbe sütő lámpák, vagyis a nap. Hiszen a strandon ülnek, a cím alapján is. Bár mint később kiderül, lehetnének plázában, kávézóban, fodrásznál, de még a buszmegállóban is. „Megbeszélik” a mindennapok problémáit, illetve hogy hogy kéne csinálni a dolgokat. Elkülöníteni azt a normálistól, ami nem normális: kitoloncolni, be- és elzárni a világtól, ezen kívül felhúzni még pár plázát, ultramodern légfrissítő megoldásokkal és egyenszőke eladókkal.
Beszélgető állampolgárokat látunk tehát. Persze idézőjelesen csak, hiszen egymás szavába vágva versengenek a panaszokkal és elégedetlenségekkel. Ízesen artikulált mondataik keményen pattognak, érvelésük abszurditása örkényi egypercesek elszabaduló sorozata. Közben felismerhetővé válik a szitkok belső logikája, egy sajátos korlátoltság, egy amúgy bőszen tagadott kelet-európai mentalitás: a kocsmaasztalnál vagy buszmegállókban, vagy akár a médiában is elburjánzó, differenciálatlan, érzelemmel telített kulturális kódrendszer.
Urbán András Társulatának tagjai minden közhelyet elsütnek a másfél órás előadás során a minket körülvevő politikai, társadalmi, mentális valósággal kapcsolatban. Furcsa, agresszív, egyre izzóbb mondaikról úgy hullik le a jólneveltség és az udvariasság, mint a négy jó ideig besorolhatatlan társadalmi hovatartozású figuráról az overál, vagy a szégyenlősség: annyira belelovalják magukat a panaszkórusba, hogy végül gátlástalan vadsággal kezdenek önkielégítésbe. Az általános elégedetlenség, fásultság valahol kielégítő tehát. A fokozásra építő dramaturgia egy beazonosíthatatlan erkölcsi rendű üres térben foszlik életképekre.
A fekete zsákokból előhulló, szétterített homok nemcsak a napozó testeket fedi el lassan, az elektromos gitár élő zenéje nemcsak a külső mozdulatlanság és belső feszültség okozta torzításokat erősíti. A hosszan kitartott napozós jelenetben figyelem a közönséget – vajon van-e olyan pont, amikor a megkomponált fényben megmutatkozó testek szépsége érdektelenné fásul a nézőben? Ugyanolyan közönnyé, üresfejű gondolattalansággá, amivel ezek a testek barnulásukat várják, egy ideál elérését, mint Seidl Kánikula című filmjének napozói?
Az Urbántól megszokott intertextuálitáson túl most sem hiányzik az önreflektív kíméletlenség sem; újra elhangoznak a kortárs színház érthetetlenségét, az erre adott támogatás érthetetlenségét kifogásoló kritikák, míg a szürreális betétekként adagolt Camus szöveg (főként a nő szemszögéből írt részek) tovább szabdalja az amúgy tagolhatatlan közömbösséget és kilátástalanságot, amely ennek az üres térnek a sajátja.
Ehhez képest megváltásnak tetszik Mersault monológja, amelyben feltárul egy morálon túli ember létérzése, egy meztelen felsőtestű "megváltó", aki felett nem lehet ítélkezni. Ilyen ez az előadás is; míg a Turbo Paradiso folyamatos viszonyulásra provokált, vagy az Urbi et orbi kegyetlen színháza érzelmi feszültésget keltett, úgy a The Beach a néző ítéletén túl esik. Hidegvérű, folyamatos, okos, megkomponált; nem verhető ki a fejből egy olyan egyszerű mozdulattal,és hangsúllyal, mint ahogy a strandon unatkozó nők a benőtt szőrszálaikat tüntetik el, miközben lehetséges megerőszakolásukról beszélnek.
