Kalapos Éva Veronika: 'Elhallgatni és hazudni nem ugyanaz?' (Z'Art.Kor)

A színlap szerint a Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata “folyamatosan mellőzni” fogja Pilinszky János azonos című színművét (azaz színpadra szánt művét), ezt teszi hát e cikk szerzője is. Annál is inkább, mert nem volna könnyű megfeleltetni ezt az előadást a költő által leírtaknak – annál könnyebb viszont a saját életünknek, hazugságainknak és elhallgatásainknak.
A Merlin színpadán semmi díszlet, csak egyetlen szék, előtte egy mikrofonnal. A széken gyönyörű, fiatal lány ül, látható zavarban: ő Móni. Ezt és még sok minden mást akkor tudjuk meg róla, mikor a közönség közé vegyült társai kérdezgetni kezdik. Kiderül, hogy Móni bizony rossz kislány: bár állítása szerint ártatlan és “készen áll a házasság szentségére”, rendszeresen maszturbál, később pedig a kérdezők azt is kiszedik belőle, hogy egy balatoni táborban megesett, abortuszra kellett mennie. Móni csak kényszer hatására, nem önszántából vallja be ezt a szörnyű bűnt, ezért magától értetődő büntetést kap: szappannal kimossák a száját, hogy eszébe se jusson még egyszer hazudni. Alighogy magához tér, máris elfoglalja a helyét a következő delikvens, Tibor. A Mónit játszó színésznőből ekkor szintén kérdező lesz, ő vallatja ezek után a legkeményebben Tibort, aki selyempizsamában, látszólag teljes nyugalommal áll az “inkvizíció” előtt. Saját bevallása szerint életének minden részletét pontosan megtervezi, megszervezi, egyetlen rákfenéje az alkalmatlannak tartott főnöke, a lehetetlen kölykével, és Tibor jól tudja: képességei mérföldekkel a főnök fölé emelik. Az ő büntetése sem maradhat el: saját önáltatásai hálójába csavarják a kérdezők. De máris ott ül a vádlottak (bűnösök? hazugok? átlagemberek?) padján Zoli, az általános iskolai tanár, aki azzal a boldog hírrel indít, hogy szerelmes. Sajnos szerelme, Marika a tanítványa, és mindössze tizenegy és fél éves. Az egész persze nem több például egy ártatlan fagylaltozásnál, “csak most nem Marika élvezi a fagylaltot, hanem a fagylalt Marikát”. Zoli büntetése minden eddiginél brutálisabb: néhány borzalmas percre egy műpénisz segítségével Marika helyébe kényszerül. Az utolsó faggatandó alany Zsuzsi, szép fiatalasszony csábos neglizsében. Zsuzsinak nincs különösebben nagy bűne, csupán csak szereti a faszt (szebb szót próbálnak keresni rá közösen, felmerül többek között az “Isten dárdája” is, végül maradnak az egyszerű, megnyugtató formulánál), az egyetlen gond ezzel, hogy férje van, és a férfi gyermekre vágyik. Neki is éles fogalmai vannak a bűnről, de ez nem akadályozza meg abban, hogy éljen vele. Ami pedig bármilyen megtorlásnál jobban kínozza őt: az önmaga iránt érzett végtelen és feloldhatatlan gyűlölet.
Mi történik itt? Az egész olyan hatást kelt, mint egy Mónika-show a közvetlen, néha kedveskedő, máskor durva kérdésekkel, mégis sejteni lehet, hogy nagyobb a tét néhány kínos vagy fájdalmas percnél. Vallatás ez a javából, de kik vallatnak és miért?
Furcsa átmenettel a “vallatási műsor” két része között a szereplők elénekelnek egy kedves dalt “a kis telefonról”, ami nem más, mint az ember imára kulcsolt két keze, azzal tudja “felhívni” az Istent, ha segítségre lenne szüksége. Megható, vidám dalocska, vajon miért fokozódik őrjöngéssé…?
Ezután példabeszéd-szerű monológ következik Tibor előadásában, a téma pedig a hét főbűn, amelyek az állat szintjére alacsonyítják az embert. Bónuszként elhangzik Mónitól a farkas meséje, aki elhatározza, hogy ezentúl mindenkihez szeretettel fordul majd, ezért bemegy éjjel egy házba, megáll a szoba közepén, és nem mozdul – reggel sem, amikor agyonverik. Újabb dal jön, nem feloldásként, inkább pontosítás céljából: a “Te csak az Isten országát keresd”-et együtt kezdik énekelni, hogy végül Móni cérnavékony hangja fejezze be egyedül, gyámoltalanul. A purgatóriumi vallatást a bűnhődés és a feloldozás képei követik ezentúl: talicskában görgetik a színpadra a meztelen Tibort, majd kiborítják belőle, ő pedig magzatpózban belekuporodik egy félbevágott hordóba, ahonnan pár perc ringatózás után valósággal kibukik, mintha most születne újra. Zoli ekkor vízzel töltött lepedőgumóval veri el. Vér folyik a lámpáról egy fehér lavórba, a lányok halk hozsannázása közben a fiúk bűnbánó igéket harsognak. Végül Móni segít levetkőzni Zsuzsinak, aki négykézlábra ereszkedve zokog a mikrofonba, majd az üvöltése megrázza a termet: “korbácsolj meg!”
Így fest hát a purgatórium, így tisztulnak meg a lelkek a mennyország felé menet: szembesítés és méltó büntetés által. Urbán András társulatának munkájáról valójában nem is kell többet mondani: így. Ilyen pontosan, kíméletlenül, hogy fájjon a téma, a hangerő, fájjon a fájdalom – így van értelme. Ilyen remek színészekkel, akik közül is kiemelkedik a Zsuzsit alakító Erdély Andrea, játékának lepkeszárny-finomságával. Mikes Imre Elek Zolija elismerésre méltóan gyomorforgató, Béres Márta Móni szerepében igazi Lolita, Tibor –Mészáros Árpád- figurája éles, plasztikus, megalázottságában is erőt képvisel.
Az előadás utolsó szavait néma csend követi, nemhogy tapsolni, mozdulni sem mer senki. A színészek kijönnek, meghajolnak, de a taps eleinte ekkor is gyér, csak később erősödik fel. Mindenkin halálos döbbenet ül. A színház ma este megadta a nézőnek, ami a nézőé – megtette a feladatát.

Kalapos Éva Veronika (Z'Art.Kor, 2008. november 25.)