Ha vallani kellVIII. POSZT – Urbi et orbi
A szabadkai színház Urbi et orbi című előadása az alcím szerint „textuális oralitás”, és Pilinszky János azonos című darabját fokozatosan mellőzve készült. A rendező, Urbán András állít sok mást is az előadás színlapján, többek között, hogy „cselekedeteink legmélyén mi magunk, a szabad én, a csodálatos szabadság”, valamint: „mindenki abban alszik, amiben akar”. Így már jó előre kétségbe eshetik a potenciális néző, hogy valamiféle nagyzolón esztétizáló, modernnek szánt konyhafilozófiai mikrovilágba csöppen. Ahol mindenáron hatni akarnak majd rá mint fizikai és metafizikai létezőre, mint érző és értő lényre. És nem is téved.
De Urbán András – négy színészének segítségével – úgy csomagolja és méri patikamérlegen a rá-, meg- és áthatást, hogy még a legtapasztaltabb és a legelutasítóbb nézőt is hamar „megveszi”: a székéhez szögezi, érezni és gondolkodni készteti. Kegyetlenül hatásvadász színháza úgy provokál, hogy nem provokál. Helyesebben nem azzal provokál, hogy genitáliákat és emberi testnedveket és -váladékokat nevez meg és folyat a színpadon, hanem azzal, hogy mindezt hideg tárgyilagossággal mutatja meg. Úgy involvál, mintha esze ágában sem volna involválni.
Az előadás textusa, amelynek különben kevés köze van Pilinszky drámájához, négy ember történetét meséli el reálszituációnak tételezett mesterséges helyzetben: a színpad közepén egyetlen fejlámpa alatt egyetlen mikrofonnal áll egy vallatott, és a másik három kérdéseire válaszol. A négy szereplő négy sorsa négy frusztrációt-perverziót mutat meg. Bűneikben közös, hogy megpróbálják elfedni azokat. Móni (Béres Márta) visszafogott, szép és okos lánynak láttatja magát, akinek egyetlen célja, hogy jó feleség legyen, miközben saját testnedveit főzi a levesbe, és túl van egy abortuszon. Tibor (Mészáros Árpád) hímsoviniszta homofób, aki a testi megtartóztatást a szellemi épülés fundamentumának tartja, s mindenkinél többre értékeli saját magát. Zoltán (Mikes Imre Elek) pedofil általános iskolai tanár, aki tizenegy éves tanítványát rendszeresen megerőszakolja. Zsuzsi (Erdély Andrea) házasságban él, de gyakorlatilag bárkivel hajlandó szexuális kapcsolatot létesíteni, elmondása szerint pusztán azért, mert szeret adni.
Négyük történetei által akár a modern társadalom nézhetne tükörbe, lajstromozhatná bűneit, Urbán azonban didaxis és moralizálás helyett filozófiai síkra tereli az előadást. Miklós Melánia kritikájának lényeglátó passzusa szerint „a kirajzolódó életképek az egyénített történetek mélyén rejtező bűn kimondatását szolgálják, a bűnösség mint archetipikus és közös életérzés megfogalmazása érdekében”. A rendező ezzel együtt nem enged elidegenedni a látottaktól: a vallatottak a mienkhez hasonló székben ülnek a színpadon – érzékeltetve, hogy mi is lehetnénk a vallatottak; a vallatók pedig közénk, a közönség soraiban ülve kérdeznek – jelezve, hogy mi is lehetnénk a vallatók. Vagyis minket is bekapcsol a bűnösség kollektív érzetébe, és a faggatás, a büntetés perverzitásába. Ahogyan Nánay István a POSZT-nak az Urbi et orbit taglaló szakmai beszélgetésén fogalmazott: „az előadás nyilvános gyónás”, amely elviselhetetlenül fájdalmas és megszégyenítő annak is, aki gyónik, annak is, aki gyóntat, és a közösségnek is, amely a gyónást végighallgatja.
Nánay feltételezi azonban azt is, hogy a tulajdonképpen élesen kettébontható produkció nem elsősorban az első szerkezeti egységgel – a fent taglalt nyilvános gyónással – ér el zsigeri hatást, hanem a másodikkal. Amint a négy történetnek vége lesz ugyanis, „átmegyünk Pilinszkybe” (Nánay): az addigi közérthető, minden poetizáltságot nélkülöző szöveg helyét egy jóval sűrűbb és stilizáltabb beszédmód veszi át, amely immár szó szerinti részleteket is beemel Pilinszky drámájából (és Heiner Müller Hamletgépéből). Ez az éles váltás Tasnádi István szerint problémákat okoz a befogadásban: a néző füle eddigre „besüketül” a költői szövegre, vagyis a közönség nem tud kellően gyorsan és intenzíven alkalmazkodni az alapjaiban megváltozott textuális körülményekhez. Tasnádinak igaza van abban, hogy a második szerkezeti egységgel új forma kezdi szervezni az előadást, de nehezen tartható az álláspont, miszerint e magasan megemelt forma (melynek alapja sűrű és nehezen fölfejthető szöveg) ne kapcsolódna szervesen a korábbiakhoz. Itt tűnik ki Urbán módszerének magva: az előadás első egysége a második ismeretében, vagyis Pilinszky felől értelmezhető tisztán.
A rendező bátran hagyatkozik színészeire, akik rászolgálnak a bizalomra. „Nem tudsz olyan távolra ülni, hogy ne két centire legyél tőlük” – írja röpke előadásértékelőjében a POSZT versenyprogramjának válogatója, Kukorelly Endre, és igazat állít, mert a pécsi kamaraszínház hodályában is megszólal az előadás. Nánay István elismerésre méltónak találja, hogy Urbán nem betoldozza az előadást a kapott térbe, de újraalkotja a produkciót, amely újraalkotás persze mit sem érne a játszók szuggesztív és eksztatikus színészete nélkül. Az előadásról írott kritikájának zárlatában Molnár Gál Péter háromszor ismétli meg csaknem ugyanazt: „Szabad és tiszta színpadi fogalmazással hat ránk négy színész. Négy erős képességű, fiatal színész. Négy jó színész kényszerít arra, hogy érdeklődéssel figyeljük őket”. Nem kár megismételni negyedszer sem: Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád és Mikes Imre Elek tehetséges szemérmetlenséggel működik Urbán András formátumos előadásában.
