Iodi Renáta: Szappan a szájba (Hamlet)

A temesvári Eurorégiós Fesztivál keretén belül a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata az Urbi et Orbi című előadását mutatta be Urbán András rendezésében. Kegyetlen játék a színészekkel, de a nézővel is. Amolyan képünkbe beleordítós... hogy milyen álszent, milyen mocskos a világ. Igazuk van az alkotóknak, de muszáj ehhez a földön kússzon a színész, néha magánkívüli állapotban, szappannal a szájában (mondjuk)? Talán igen.

A rendező sokkolja a nézőt mindazzal amit lát és amit hall. Az előadás tere mondhatni üres, csupán néhány kellék határozza meg: négy mikrofon, szék a középpontban, egy belógó lámpa, egy félbevágott fémhordó és egyéb apróságok. De mindez nem is annyira lényeges, mert a hatás szempontjából a színészi játék domináns.

Amikor a közönség belép a térbe, szembetalálja magát a színészekkel: pizsamában, hálóingben fogadják őket, kedvesen útbaigazítják, ha szükséges a székéhez kísérik, azaz üdvözlik otthonukban és játékra invitálják. Mivel eleve úgy lépünk be a térbe, hogy közöttünk lépdelnek, szólnak hozzánk a színészek, ezáltal megszűnnek a hagyományos határok, a tér a mi terünk is, cinkosságba keveredünk a minket fogadókkal. Talán azt a küszöböt tapogatja az előadás, ameddig néző marad a néző, ameddig mozdulatlan marad, anélkül, hogy beavatkozna a játékba. A közönség jól szórakozik, vannak feszült csendek is, de a helyéről senki nem mozdul el.

A fény fontos szerepet tölt be a tér megalkotásában. Egy kihallgatások alkalmával használt lámpa (legalábbis filmes élményeink alapján ilyennek látjuk), fénykört alkot a padlón, és megvilágítja az alatta elhelyezett széket. A tér többi része homályba borul, nincs megvilágítva. Így leszűkül a nézőpont, csak arra fókuszálunk, aki éppen a székben ül és beszél. A másik három színész elvegyül a nézők oldalán és onnan kérdez, de gyakran csak mint hangok vannak jelen: homályban maradnak, nem olyan lényeges testbeszédük, mimikájuk.

Mind a négy színész beleül a megvilágított székbe, kilép addigi szerepköréből és átlényegül kihallgatóból kihallgatottá. Az édeskés „hellózás” állapotából néhány perc alatt eljutnak (a közönséggel együtt) a kemény kérdésekig, amelyek azt a felszínt bolygatják, amit az ember élete során maga köré épít álarcokból, mosolyokból, szabadkozásból, gyávaságból – magával szemben is. Alapvető emberi gyarlóságok kerülnek terítékre, bűnök, négy archetípus és a vallás. Mindvégig hangsúlyos, hogy a bűnös emberek vallásosak, és eszerint élnek. Vagy nem? De hogy felhördülve kell megbotránkozni a látottakon, hallottakon, avagy nevetni kell rajta, az a befogadóra van bízva.

Ezt az előadást nehéz úgy megnézni, hogy utána az ember kilép a teremből, megy tovább nevetgélve, és nem történik semmi. Talán azért jó ez a sokkoló módja egy téma feltálalásának, mert nem lehet nem beszélni róla. Lehet szeretni és nem szeretni, de hallgatni róla nem lehet. Ezek pedig olyan problémák, amelyekről ritkán beszélnek az emberek egymás között. Az előadás jó alkalom, hogy megnézzük, hogyan is viszonyulunk mi ezekhez a kérdésekhez.

Iodi Renáta (Hamlet, 2008. május 30.)