Rick Zsófi: POSzT. A mi fesztiválunk (Fidelio)

A The Beach Camus Közönye alapján készült (író, rendező Urbán András). De erre csak később lehetett rájönni. Az előadás kezdetén a négy színész (Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea és Béres Márta) szemben ül a nézőkkel, és egymás szavába vágva szidja az időseket, a terhes nőket, a kutyásokat, a nyomorékokat, a gyerekeket, a hajléktalanokat, a galambokat, és egyáltalán mindenkit, akik nem ők. Talán cinkosságot várnak a nézőktől, talán egyetértést, talán felháborodást. Humorral teszik mindezt, képtelenség nem arra gondolni, hogy bizony mindenkinek megfordultak a fejében hasonló gondolatok. (Vajon hány autós ne akarná kitiltani a bicikliseket a körútról?) Nagy, belső közöny van ebben is a világ problémái iránt, indulatnak álcázva. A közöny könnyen változhat indulattá. Elég egy kis semmiség. Egy "miért épp velem".

Aztán, a felszakított zsákokból kiömlő homok elénk varázsol néhány négyzetméternyi tengerpartot. A körben felállított lámpák szolgának napsütésül. A színészek víz- és napfürdőt vesznek, meghemperegnek a homokban. Bemocskolódnak majd megtisztulnak. És a szövegek közé beszüremkedik Camus.
The Beach - Mészáros Árpád, Béres Márta (fotó: Molnár Edvárd)

Legerősebbnek az előadás zenei dramaturgiáját találtam, Antal Attila munkája. A Yann Tiersen szerű harmonikadallamoktól a death-metálos gitárszólókig széles volt a skála. És pontos. És élő.

És nagyon szerettem Béres Márta hangszínváltásait. Utálnivalóan közönyös, imádnivalóan mesés, és félnivalóan acélos.

Jó fesztiválindító előadás.