Szabó Palócz Attila: Paradicsomzápor (Magyar Hírlap)

Többkosárnyi paradicsomot osztanak szét a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadása végén a közönség közt. A fiatal színésznő, Béres Márta megáll a színpad elején, és kéri a nézőket, dobálják meg a színészeket a kiosztott "lövedékkel". Mert, mint mondja, az előadás szereplőit ekkorra már annyira megalázták, hogy ez már csak úgy fokozható, ha a nézők ekként fejezik ki véleményüket. Gyors átállás, a színpadon nejlont feszítenek ki, megszólal valami vidám zene, és máris kezdődhet a nagy paradicsomcsata.

A srebrenicai mészárlás évfordulóján nagyon is aktuális kérdéseket feszeget, hogy az előadásban nők mesélnek arról, hogyan erőszakolták meg őket a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúiban a mindig és mindenhová "felszabadítóként" érkező katonák; férfiak alázzák meg egymást kegyetlen, embertelen, állati módon – olyan dolgoknak lehet szemtanúja a közönség, amelyekről nem szívesen beszélnek a túlélők, s amelyek így utólag a sajtóban, a dokumentumkötetekben, de még a hágai nemzetközi törvényszék eljárásaiban is elsősorban statisztikaként jelennek meg. Sztálin igazsága szerint ugyanis – tudjuk jól – "egy ember halála tragédia, millióké statisztika".

A színház a fikció világa, így az itt elhangzó történetek is rendre mind fiktív esetek. És mégis… A háborúk óta már több mint tíz esztendő eltelt, az egykori Jugoszlávia utódállamai között ma már többnyire egész jó az együttműködés, a határok átjárhatók. Több kötetben dolgozták fel szakértők az elkövetett kegyetlenkedéseket is, több kiadvány jelent meg a háborúkban megerőszakolt nők visszaemlékezéseivel, néhányat magam is olvastam. Gyomorforgató olvasmányok ezek, elképesztő, mi mindenre képes az elállatiasult emberi ösztön. Urbán András rendező azonban nem ezeknek a visszaemlékezéseknek az alapján dolgozott, a szövegek, amelyeket később szereplői szájába adott, hosszú és alapos műhelymunkában alakultak ki, és nyerték el azt a gyomorforgató formájukat, amelyikben a színpadon elhangzanak.

Jogosan vetődik fel a nézőben a kérdés: kell ezt még tovább fokozni azzal, hogy paradicsommal dobáljuk meg a színészeket? Mindenkinek a saját belátására lehet bízni az ilyesmit, döntse el, késztetést érez-e arra, hogy ilyenformán bekapcsolódjon a játékba. Nem könnyed kis szórakoztató színház ez, nem afféle mikrokabaré, nem a felhőtlen szórakozás terepe, hanem nagyon is szembesítő. Szüksége van hát nézőjének a végén arra a feloldozásra, amelyet a felszabadult hangulat adhat meg neki, még ha paradicsomdobálással van is egybekötve. Mert ne feledjük, a színház csak játék, de a valóságban a hitehagyott szónokok már a tojásoktól is megriadnak…