A szép életnek cikóriaillata van
Urbán András TársulataKosztolányi Dezső Színház: A kisinyovi rózsa, avagy Manhattan, elő-ősbemutató,Szeged, Régi Zsinagóga. Iró:Tolnai Ottó, szereplők: Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Buza Ákos, Mikes ImreElek, dalok, zene: Mezei Szilárd, rendező Urbán András.
Május 14-én és 15-én este megjelent Szegeden a Régi Zsinagógában a kísérleti/alternatív színházi közönség színe-java. Tették mindezt a szeszélyes időjárás ellenére, Urbán András kedvéért. De mit tud Urbán András, hogy a gyakran félig üresen maradó nézőteret az ő előadása mégis megtöltötte? Értelmezni és újraértelmezni például nagyon tud. Most éppen Tolnai Ottó versét, A kisinyovi rózsát. (A XX. THEALTER fesztivál középpontjában ugyanis a hetvenéves Tolnai Ottó és munkássága áll, ez az előadás pedig a fesztivál egyik darabja lesz július 17-én. Bizony, elő-ősbemutatónak lehettünk tanúi a hétvégén.)
Urbán András már nem is alternatív színházat csinál. Másik kategória kell, mert az alternatív/kísérleti/kortárs/modern-kánonnak az ő előadásai nem felelnek meg többé (én pedig merek ilyen formakánonokról is beszélni). Szerintem nem lenne kifogása a posztdramatikus jelölés ellen. Ne gondoljuk viszont azt, hogy a posztdramatikus „dráma utánit” jelent! Nem a dráma halálát hangsúlyozza, csak azt kérdőjelezi meg, hogy a színpadon történő cselekménynek a valóságot kell-e ábrázolnia/utánoznia. A dokumentarista és fiktív elemek keveredése ezt a „valóság”-percepciót nehezíti vagy teszi lehetetlenné. Nincs szükség ugyanis utánzatokra, nincs szükség újrateremtett valóságokra, a való világ már úgyis teljesen saját maga tükörképévé vált, a jelek sem jelentenek semmit, csak önmagukat. Legjobb példája ennek a híres „a rózsa az rózsa az rózsa” sorozat. A szavakon kívül ez nem jelent semmit. És ugye pont a rózsa.
Szabadítsuk fel tehát mi is a színházat a dráma elnyomó uralma alól! Vagy lehet, hogy már nem is kell (lásd Urbán András Társulatát), hiszen nem is nevezhető már dramatikusnak az a színház, amelyben nincsen dráma, nincsenek konfliktusok, párbeszédek is alig (inkább monologikus egymás mellett beszélések), ahol nem a cselekmény számít, nem is a megoldás, sokkal inkább maga az előadásmód, vagy a színész, vagy legyen az, hogy a szöveg. A közönséget sem érdeklik már a konzervdarabok, a késztermékek, a szájba rágott értelmezések, aktívan részt kíván venni az előadás létrejöttében. Ez nem feltétlenül teljes interaktivitást jelent, nem kell a nézőnek is beleszólnia a történésekbe, pusztán annyi, hogy nem kap előrefogalmazott megoldásokat, saját magának kell értelmeznie azt, amit lát, saját magának kell irányítania elvárásait és következtetéseit.
De vegyük csak szemügyre közelebbről ezt A kisinyovi rózsát, a Tolnai Ottó-félét! Versnek hosszú, előadásnak rövid. Mit lehet vele tehát kezdeni? Urbán András szerint tovább kell gondolni. Fel kell olvasni kottaállványokról, elő kell adni öltönyökben és műbőr diszkóruhákban, részeket és felvonásokat kell neki csinálni tükrökkel és flamingókkal és zebrákkal és cinekkel. Össze kell vele piszkolni a színpadot. A darabnak olyan áttekinthetetlen kell lennie, mint maga a világ, de nem a világot kell ábrázolnia, csak annak struktúráját.
A Teremtő a padlás felett lakik, mert kiutalták neki. A Teremtő üveges. A Teremtő festő. A Teremtő olyan dolgokhoz is ért, amikhez senki más. Mert mindenki ért valamihez, de mindenhez nem lehet érteni. Legalábbis nekünk nem. Amszterdamban csiszolják a legszebb gyémántokat. A Teremtő viszont ezt is jobban tudja: a meztelencsigának van a legtökéletesebb tojása a világon, mely tökéletesebb bármely gyémántnál. Fel kellene vásárolni és eladni az összest. A politikusok már rá is jöttek erre, és felvásárolják egy euróért, és munkásokat is tíz euróért, és ha a költő is megtenné ezt? Vagy elmenne a bécsi diplomáciai iskolába sírástant tanítani? Vagy homárokat oktatna homorításra? Vagy a kamrában a patkányragasztóra ragadt külkereseket arra, hogy mit hozzanak be, és mit vigyenek ki? Vagy megtanulna radiátoron hársfázni gyaluval? Vagy megválaszolná végre az egész világ összes nagy kérdését? Például, hogy hogyan is került az a száraz jerikói rózsa az elfekvőbe? Vagy ki hozza vissza a néni rubintos kalaptűjét Kisinyovból? És miért nem tud járni a béna Béla bácsi, aki viszont elmenne Kisinyovba?
A lüke fiúnak talán sikerült elmennie oda, hiszen missziója volt, a missziók pedig mindig messze vannak. A lüke fiú talán megtalálta a rubintos kalaptűt, és át is szúrta valakinek a szürkeállományán, valakinek az agyagállományán, valakinek a csipkével borított szürkeagyag-állományán. Mert ilyen kis szamuráj ez a lüke fiú. Kis szamár, bizony. A lüke fiú naponta bejárt az elfekvőbe, akkor is, amikor újrafestették, és még nem száradt meg a festés, és nekidőlt a radiátornak, és ő is zebra lett, mint a többi zebra. A zebra az amúgy fehér alapon fekete csíkos vagy fekete alapon fehér csíkos? És tud sírni a zebra, mint a homorú homár vagy a ragasztóra ragadt patkány, illetve külkeres? Ha odavarrunk valakit egy deszkához, az majdnem olyan, mintha a koponyáját hegesztenénk? Vagy inkább olyan, mintha lelőnénk paintball-puskával?
Tolnai Ottó író, költő. Urbán András rendező, igazgató. A szereplők színészek, előadók. Az előadás utáni maradék a színpadon szalma, agyag, evőeszköz, csipkék, virágföld, valami fehér por (só? cukor? más?), nyolcvan darab tükör, tizenkét darab flamingó, tizenhárom darab cintányér, nulla darab rózsa. Mert a kisinyovi rózsa az kisinyovi rózsa az kisinyovi rózsa.
Markovics Annamária (Magyar Szó, 2010. május 23.)
Az cikk eredeti helyén
itt található.
