A JÁTÉK KÖZEPÉN ATOMBOMBA ROBBAN
Kezdjük néhány közhellyel. Rohanó világunkban megszűnik az egyén. Rohanó világunk elnyomja a művészetet. Rohanó világunk mindent felőröl. Rohanó világunkból nincs kiút. Áááá, itt a tévedés. Igenis van kiút, és a Kosztolányi Dezső Színház színészei Lénárd Róbert rendezésében meg is mutatják ennek egy módját.
Az elsötétített színpadra egyszer csak mindenfelől áramlani kezdenek a színészek (ami azért erős túlzás, hiszen csak öten vannak), hogy végül egy bugyután mosolygó és integető tablóvá álljanak össze. Rögtön megtudjuk, miért is ez az egész. Adatokat és statisztikákat sorolnak arról, hogy egy átlagos ember napi/heti/havi hány órát tölt telefonálással, alvással, sorban állással, munkával... És közben csak integetnek és mosolyognak, a néző pedig nem tudja, hogy mi is lesz ebből. Végül kiderül: egy átlagos ember, még ha jól is szervezi az életét, naponta maximum egy órát foglalkozhat saját magával. A rohanó világ, ugye.
Ott a hatalmas, teljesen üres színpad, és az öt bugyután vigyorgó színész. Tovább kellene lépni valahogy a következő jelenetbe. El is kezdődik az előadás (vagy legalábbis az, amit annak hiszünk), amely bevásárlóközpontról, sorban állásról, és az abban a pillanatban történő atomrobbanásról szól. Már éppen kezdenénk azt hinni, hogy akkor ez egy igen rövid darab, hisz mindenki mindjárt meghal, amikor kiderül, az egész csak játék. Ez az egész, minden, amit látunk, csak játék. És nem, nem mindenféle metaszinteken, hogy természetesen a színészek játszanak, a nézők pedig nézik, és összekacsintunk, hogy tudjuk, semmi sem igaz az egészből, hanem a karakterek játszanak egymásnak és egymással. Elvonultak a rohanó világtól (ki hosszabb, ki rövidebb időre), és teremtettek maguknak egy másikat. A Föld helyett egy Texlahoma nevű aszteroidát, ahol mindig 2012 van, az emberek bevásárlóközpontokban dolgoznak, és bármi megtörténhet.
A két fiú és a két lány azért jött ide, hogy történeteket halljon és meséljen. A harmadik fiú viszont kívülálló, vendég, idegen, aki folyton ki akar szállni, értetlenkedik és hisztizik. Ő az, akik a többiek nem akarnak lenni: egy egyszerű csavar a gépezetben, homok a sivatagban vagy tégla a falban, ha úgy tetszik. Tőle (és a hozzá hasonlóktól), a fogyasztói társadalomtól, a vásárlásra kényszerítő szlogenektől, a szürkeségtől, a nem élő, nem élhető élettől menekültek erre az üres, hangárszerű helyre. Itt végre azzá válhatnak, akivé akarnak. Történeteik bárhol játszódhatnak, bárkiről szólhatnak, és bármi lehet a végük. A mesékből megismerhetjük a lányt, aki hét évig éhezett és meditált, hogy elérje a megvilágosodást, de tévedett, az űrhajóst, aki igaz szerelmének a biztos halált követő közös életet ígérte, a kolibriszemű fiút, akiből selyemfiú vált, a japán üzletembert, akinek legértékesebb kincse a bugyi nélküli Marilyn Monroe fotója volt, és a legszomorúbbat, a lezáratlan, megoldatlan történet főszereplőjét, a fiút, aki könyvei között élt a kutyájával.
Douglas Coupland X generációja, és az ebből készült színdarab nem disztópia. Azonban nem azért, amiért először gondolnánk. Hiszen valóban egy egykor működőképes társadalom halódását, utolsó levegőért kapkodását mutatja be. Tény. De ez az „elképzelt” társadalom nem valamikor a jövőben van, nem legyinthetünk az egészre, hogy mi azt már úgysem éljük meg. Itt van. Mi ennek a halódó társadalomnak a részei vagyunk. Mi vagyunk azok, akik gazdaságos, akciós termékeket vásárolva próbálunk spórolni, miközben nem vesszük észre, hogy az egész egy hatalmas átverés, egy összeesküvés, az egyéniség elnyomására kialakított rendszer, amely mindent és mindenkit beszippant, és ahonnan nincs kiút. Megint itt vagyunk. Ezt mondtam az elején is. „Rohanó világunkból nincs kiút.”
A kolibriszemű fiúba szerelmes lány megtalálja lelki békéjét. A titokzatos idegenbe szerelmes lány rájön, hogy nem kellenek titokzatos idegenek, csak a hóesés. A rebellis fiú szembenéz sorsával. A titokzatos idegenről kiderül, hogy sokkal kevésbé titokzatos, mint akár egy selyem nyakkendő. A főszereplő pedig… hm… a fiú a könyvek közt, és most már könyvei sincsenek. Nincs már semmije, mert nem akar tárgyakhoz kötődni. Viszont nincsenek már meg a barátai sem, akikhez pedig kötődött volna. Nincsenek meg, mert ők mégis megtalálták önmagukat rohanó világunkban. Rájöttek, hogy hogyan lehet megőrizni az egyéniséget és a lelki békét úgy, hogy közben a társadalom részei maradnak. Aztán sötét lesz. Nincs lezárás. Nincs megoldás. Nincs katarzis.
Markovics Annamária (
Magyar Szó, 2010. április 7.)
