A beach-feeling Nyomasztó kép: fekete nájlon, vakító reflektorfény és négy overállos színész napozószékben. Nyomasztó téma: társadalmi tükör. A tükrünk. Tükrünk, tükrünk mondd meg nékünk, miképpen terjed közönyös hülyeségünk?
A két szürke overállos nő (Béres Márta, Erdély Andrea) és a két kék overállos férfi (Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád) folytatnak hetyke „szalonbeszélgetést". Egymást túllicitálva sorolják „mindennapi" ál- és valós problémáik fikciós okait: kitalálják, hogy a klímaberendezés meggyorsítja a klimax bekövetkeztét, a rusnyaság az bizony az egyik legragadósabb betegség, az androgünszerű emberek mennyire menők, és, hogy a terhes anyák, a nyugdíjasok, a gyerekek és a mozgássérültek mennyire felesleges, jobban mondva ártalmas szereplői társadalmunknak. A közönség nagy része élvezi ezt, hiszen azt hiszi: ez nagyon távol áll tőle.
Majd hirtelen elsötétül minden, egy gügyögő hang gyerekekhez beszél, és a következő „színben" már az időközben cuppogó hangokat kiadó színészek vágják fel az addig háttérben fekvő fekete homokzacskókat és szórják ki tartalmukat. További ad-hoc jelenetek következnek: férfiak ujjukkal lövöldöznek a nőkre, akik ezután a szájukkal hódolnak a képzelt „elsült" fegyvernek. Máris meglett a beach-feeling, de ezzel ellentétes hatású a szereplők állig begombolt ruházata. A következő szekvenciában, egy újabb hergelő társadalomkritikus tere-fere heve után a szereplők egymást követve fürdőruhára vetkőznek, megmártóznak a színtér szélén álló felfújható gumimedencében, hempergőznek a homokban, és a reflektorok elé állva „napoznak". Megmutatják minden porcikájukat.
Ezután már felpörögnek az események, tárgyalást, ítéletet, tengerparti magánbeszélgetés jeleneteit követhetjük nyomon. Eközben még nem felismerhetően, de egyre több dramatizált részlet szivárog be az előadásba Albert Camus Közöny című regényéből például: az előadás végére hangsúlyossá válik a női szereplő, a gyilkosság fegyverdörrenéseinek (azaz a gyilkosság) rekonstruálása és az ítéletkimondó nézőpontja is az előtérbe kerül, miközben a regény elbeszélője szinte néma marad.
Éles a kontraszt a nyakig begombolt rab- vagy munkásruhára asszociálható, jelszerű testek és a szinte teljesen életszerű - „fenomenologikus" - valójukban feltáruló, de egyben esztétikus fürdőruhás testek között: e testek hol elbújnak, hol önmaguk valójában és esztétikumában bukkannak elő. Egyszerre rabok, de még szabadon elítélhetőek is.
Az előadás nemcsak a provokatív látszólag vicces dialógusaival, hanem a lazán, sokszor inkább csak eszmeiségében összefüggő, kiszámíthatatlan és töredékes narratívaszálával is zavarba ejti a nézőket. És növeli bennük a feszültséget. Látszólag nevetünk rajta, mert a gesztusok általában csak hordozzák az erőszak lehetőségét (éles késekkel ölelkeznek, egy gyilkosság fegyverdörrenését próbálják rekonstruálni), de elvétve látható csak „valódi" ütlegelés. A közönségnek a stilizált verbális támadásra kell készen állnia: a sokszor rekedtes, torzított beszédhangon vagy szenvedélyesen ordibáló regiszterben előadott dramatizált szövegrészletek (melyek között a szereplők sokszor nem teremtették meg az átmenetet) kiszámíthatatlanságukkal hökkentenek meg. Nem lehet tudni, hogy milyen hangmagasságot hordoz a következő jelenet vagy akár pillanat.
Ez a töredezettség, a szekvenciák összefüggéstelensége, az irodalmi szövegtől való elrugaszkodottság és ez a fajta társadalomkritika - kitalálhatjuk anélkül, hogy megmártoznánk a színháztudomány bugyraiban - a posztdramatikus színház jellemzői közé tartozik. Itteni kis, pinceszínházi posztdramatika ez, amelynek kellékei szegényesek ugyan, de rávilágít mindennapi sekélyességünkre, és így provokál bennünket.
A Camus-regény csak ugródeszkája az előadásnak. A színpadi díszlet - a vakító napfény és a finom homok - a Közöny főszereplője által elkövetett gyilkosság körülményeit idézi. Minden annak kifeszített idejében zajlik. A napozószékekben velünk szemben elhelyezkedő szereplők a bírák, akik eldöntik, a maguk sekélyességében, hogy ki mennyit ér ebben a társadalomban. Azok, akiket a nézőtérről mi kritizálunk (s azok, akik kvázi minket kritizálnak az előadás elején), ítélik el azt, aki csak a skiccek, a szentenciák eszmeiségében jelenik meg: a hazugság és a társadalmi játszmák tagadóját. Ha a regény egyik lehetséges értelmezéséből indulunk ki, mely szerint, a főszereplő, Meursault napjaink egyik Krisztus-alakja, akkor ez a megváltó (de milyen megváltó?) az előadásban csak a szenvedő alany, akinek eszmeisége a közöny és a folytonos erőszak, amely által folytonosan megaláztatást szenved el.
Az erőszak a mi kis világunk, amit az ítélőszék nem bírál, hanem inkább helyesel. De hogy mi mit teszünk, az mégis a saját felelősségünk.
