Christopher Durang szövege, a Tökéletes kezelés (Beyond Therapy) farce-szerű, könnyed és légiesen játékos bemutatása a szerelmi kapcsolatokon belüli bolyongásnak, útvesztésnek és visszatalálásnak. E komédiából kiindulva Olivera Đorđević rendezőnő egy izgalmas színpadi megoldásokkal teli, tömény, többműfajú előadást alkotott, amelynek a Durang szövegéből vett részletek mellett szerves részét képezik a színészek személyes megnyilatkozásai, illetve szerepelnek még Cosmopolitan és Men’s Health-típusú magazinok által ihletett szövegek is, valamint számos dalbetét. Ez a dramaturgiai-rendezői eljárás jelentékenyen emelte az eredeti szövegtest összetettségi fokát, általa lényegesen elmélyültek és továbbépültek az alapszöveg ötletei, rengeteg lendületet és életet vitt bele.
Durang szövegének a részleteit mindvégig ugyanabban a maníros és groteszkre hegyezett stílusban adták elő, helyenként a Monthy Python-i esztétika szellemiségét megidézve, ami abszurd jelentésmezőt bontakoztatott ki a figurák és a bonyodalom vonatkozásában. Mikes Imre Elek játssza Bruce-t, az infantilis, módfelett szégyenlős és túlérzékeny biszexuálist, aki kétségbeesetten kutat egy stabil érzelmi kapcsolat után. Erdély Andrea alakítja a kissé homofóbiás, végletesen bizalmatlan és elfojtásokkal teli Prudence-et, aki közel kerül Bruce-hoz. Béres Márta szintén nagyon érzékletesen formálja Bruce neurotikus pszichiáterét, Charlotte-ot, és ihletetten formált Prudence hisztérikus pszichiáterének alakja is (Ralbovszki Csaba).
Durang szövegét dramaturgiailag megigazolt jelenetek szakítják meg, amelyekben a színészek kilépnek szerepükből és kötetlenül beszélnek személyes tapasztalataikról az érzelmi-szexuális kapcsolatok terén; fájdalmas emlékek, magányosság, félelmek és rejtett vágyak mélységeiben vájkálnak. A Durang-szöveg nagyon művi színpadképétől eltérően ezekben a jelenetekben a színészek közvetlenül nyilatkoznak meg, és rabul ejtenek provokatív őszinteségükkel. Mivel folyton feladják a játék illúzióját, mondhatjuk, hogy a „Terápia” egy brechti szemléletű előadás (szerkezeti és nem politikai értelemben). Az előadók különféle módokon megtörik az illúziót, ekként felszámolják a néző passzív státuszát. Amellett, hogy gyakran be- és kilépnek szerepeikből, bejelentik a Durang-szöveg soron következő jelenetét is, mégpedig a címet hangoztatva, közvetlen kommunikációt kezdeményeznek a közönséggel stb. Mindezek olyan brechti eljárások, amelyek a közönséget aktívabban bevonják az előadás befogadásának folyamatába.
Markánsan felrajzolják a feszültséget és a konfliktusokat, amelyek abból fakadnak, hogy a nemek közötti kapcsolatokból kiveszik a stabilitás, viszont továbbra is jelen van az együttlét iránti vágy. Ez az intim(ebb)-kommunikáció–éhség különösen finoman és nosztalgikusan jut kifejezésre a sok songban, melyeket a színészek csoportosan a cappella vagy karaoke formában adnak elő (a Snow Patrol, a Fool’s Garden és mások számai). A zene kapocs a figurák között, de egyszersmind a zene (jel)képezi személyes érzelmi menedéküket, eszképizmusukat, csakúgy, mint egy érzelmileg kiteljesedettebb életre való törekvésüket. A színtér stilizált, pop-art külleme hozzájárul a jelentések egyetemes ambivalenciájához, ugyanis az előadás befogadja, de párhuzamosan kritikusan vallatóra is fogja a népszerű kultúra különféle jelenségeit (díszletterv Marija Kalabić, jelmez Mirna Ilić). Például a vásznon a színpadi történéseket pszeudopatetikus módon kiegészítő és kommentároló rajzok, fényképek és videófelvételek láthatók; ezek enyhén émelyítőek, de eközben finom iróniával el is különböződnak a sziruposságtól (videó: Antal Erdudac).
A Terápia Olivera Đorđević rendezésében egy nem mindennapi módon szórakoztató, aktuális és zabolátlanul komikus előadás a kortárs férfi-női kapcsolatok sokféle skizoid aspektusának leplezetlenül őszinte feltárása miatt. A mindent bedaráló technologizáció, globalizáció és feltöredezettség közepette, amelyek feldarabolják a szubjektumot és szétzúzzák törékeny identitásunkat, a szerelem mégiscsak egy állandót képez. Még ha rettenetesen sérülékeny és megragadhatatlan is, úgy tűnik, ugyanakkor elpusztíthatatlan abszolútum a „minden relatív” világában.
