Nincsenek kis és nagy színházak, csupán kis és nagy művészek vannak, és nincsenek központok és provinciák a művészetben, csak a művészek lelkében. Szabadkán egy – területét és befogadóképességét tekintve – tényleg kicsi színházban ismét NAGY előadást tekintettünk meg: a TERÁPIÁT a magyar nyelvű Kosztolányi Dezső Színház színpadán. A kiváló Cristopher Durang szövege kínált kiindulási alapot a színházról, az emberekről, a korról szóló történethez, de ami a legfontosabb: ez a történet, amelyet a művészek nyíltan, önkritikusan és önironikusan elénk tártak, róluk és erről a korról szól. A giccs és az emberi lélek ismeretéről szóló szépreményű mesék idejéről, csakúgy, mint szerelemről és szexről egy olyan mulatságos és kijózanító kontextusban, amely kikacag minden elgondolható gyengeséget. Az előadás témája lehetett volna a gazdasági válság egy olyan társadalomban, amelyben hazudnak és lopnak, lehetett volna témája a történelemmel és a nemzettel kapcsolatos félreértések halmaza egy olyan társadalomban, amelyben tegnap még háborúztak, foglalkozhatott volna a szexbiznisszel a jövő és a múlt Európájának határmezsgyéjén... viszont azzal foglalkozott, hogyan kötnek ismeretséget olyan emberek, akik sóvárogva vágyják, hogy szeressék őket és hogy boldogok legyenek, de ez sehogy sem jön nekik össze. Ez egy alapvetően derűs és szarkasztikus kabaré, amelyben sokat és KIVÁLÓAN énekelnek, túlnyomórészt az élet karaoke-imitációjának keretében, és ez az előadás védjegye is: az imitált élet, amit ma életnek neveznek. De ez az előadás LÁZADÁS is, természetesen (!) az imitáció ellen, a giccs, a bóvli ellen, a férfiak és nők hétköznapi életében felmerülő lényeges kérdésekre adott sablonos válaszok minden formája ellen. Az előadás a férfi-nő, férfi-férfi... szerelmi kapcsolatok létrejöttének egyetemes problémáival foglakozik, azzal, ahogyan ez – a kapcsolat – felöleli egymás kölcsönös megismerését és tiszteletét, a szerelmi szenvedélyt és beteljesülést, a kapcsolaton belüli kommunikációt és fejlődést, és mindezt olyan-nevetséges-hogy-nevetségesebb-már-nem-is-lehetne módon, egy Monthy Python-féle őrült cirkusz formájában. És nem hiába mondják, hogy a színházhoz nem kell sok, csak tehetség és tudás, szeretet és szakértelem, a díszletről és a kulisszákról pedig hadd gondoskodjon a néző képzelete. Emlékezzünk Shakespeare színházára, vagy az athéni antik tragédiajátszók színházára, ahol a szó idézte meg a csatákat és a halált, az udvart és a tájat, az utazásokat és az erdőt, ahol jártak. Ugyanígy a kis Kosztolányi Dezső Színházban elég volt a két asztal és a négy apró szék valami ócska bárból, és a rendezőnő meg a hat kiváló színész olyan fergeteges kétórás előadást kreált, amelyben minden pillanatban minden szikrázott a kacajtól, elmésségtől, iróniától, önelemzéstől, tehetségtől, humortól, a bennünk és köröttünk lévő giccs kritikájától. Mikes Imre Elek, Erdély Andrea és Ralbovszki Csaba – egyszerűen csak azért, mert több jelenetben is feltűntek – uralták a színpadot sebességükkel és az érzelmeik szabadjára engedésével, a figurák értelmezésével és mindenek felett egy Monthy Python-i kiakadtan tudatos és buzgó öniróniával. Felejthetetlen élmény volt végignézni a sikeres és sikertelen (mindegy is) szerelmi találkákat, amelyek internetes hirdetések nyomán jöttek össze, résztvevőik: az alacsony termetű Mikes Imre Elek, aki afféle új Romeóként mutatkozik be, valamint Erdély Andrea, a neurotikus szépség, avagy a „Két lábon járó cici”, ahogy egy önelemző pillanatában magát lefesti. Az, ahogyan a szerelmet és az ismerkedést megközelítették, kommentárjaik az emberi kudarcokról és babonaságokról, de a szerelem utáni őszinte vágyról és a gyengeségekkel és hiányosságokkal való visszaélés könnyűségéről is – ezek a jelenetek antológia-szerű kézikönyvet alkotnak, amely sok-sok rétegét feltárja az emberi viselkedésnek a mai elidegenedettségben. Mindezt MÉGSEM elméletektől elnehezítve, hanem egy tiszta színházi nyelven, egy magasabb rendű, hisztrióni vidámság színészi és rendezői nyelvén, amely minket a színészi játékban a reneszánsz és a commedia dell’arte óta kísért. A figurák, a kommentárok, az önirónia, az őszinte eszmefuttatások és kitárulkozások mind-mind természetesen fonódnak egy, a mai világról szóló összetett színházi tanulmányba, amely felveti mindazokat a kérdéseket, amelyekről folyton gondolkodunk, és amelyeket csak úgy menet közben oldunk meg – többnyire rosszul. Lehetne útikalauz a megismerkedéshez és a szerelmes figyelem önmagunkra tereléséhez, útmutatás a feleség vagy a férj engedelmességének kimunkálásához, bedekker az első tapasztalatokról a pszichiáternél... hiszen ezek a matricái a mai személyes tragédiáknak, amelyekben mindenki KUDARCOT VALL – az üzletemberek és akik már belebuktak, a diákok és a tanárok, a pszichiáterek és pácienseik. Remekül formálta meg a hibbant és magányos psszichiáternő alakját Béres Márta, a másik, még bolondabb pszichiátert, aki szexuális problémáival a legmegveszekedettebb alak, pedig Ralbovszki Csaba. Mészáros Árpád és Mészáros Gábor a darab végén boldogan egymásra találtak egy homoszexuális kapcsolatban, melyet ironikus és szellemes próbálkozásaikkal készítettek elő epizódok sorozatán át, a kortárs homoszexuális figurákat – a szappanoperák sztárjait – tökéletességig csiszolva. Még egyszer meg kell említenem a fiatal színészek magas színvonalú technikai és színészi szakértelmét: énekelnek, táncolnak, és természetesen JÁTSZANAK, pazarul és intelligensen. Látszik, hogy már kijárták tapasztalt igazgatójuk-rendezőjük, Urbán András kiváló iskoláját, de az is, hogy egy biztoskezű és bölcs rendező, Olivera Đorđević keze alatt dolgoztak. Le a kalappal!
Goran Cvetković, Radio Beograd 2 – péntek, 2009. január 23.
(fordította: Bakos Petra)
