Nincs minden elveszve, csak tőlünk függ a saját boldogságunk
Nekünk nem jó senki, mindenki teli van hibával körülöttünk, nincs arra alkalmas nő-férfi, hogy a társunk legyen, lehetetlen, hogy elégedettséggel tekintsünk valakire. Hogy miért van ez? Kire vágyunk? Mi az, amit akarunk? A tökéleteset. És ki a tökéletes? Persze semmiképpen sem azok, akik a bolygónkon élnek, hanem valami elképzelt ideálok, valakik, akik nem léteznek, olyan emberek, akik az általunk vágyott összes tulajdonsággal rendelkeznek, minden elvárásunknak megfelelnek. És hol gyökeredzik ez a társtalanság, a párkapcsolatok szertelen kudarca, miből következik, hogy – ismert internetes kifejezéssel élve – a keresési találatok száma folyamatosan nulla?
Minden fent felsorolt hátrányosságért csakis önmagunkat okolhatjuk, önzőségünk, magunknak valóságunk, a hátrányos megkülönböztetés, a másik folytonos lenézése, önmagunk piedesztálra emelése, minden a társ ellen, a párkapcsolat ellen szól. Akarunk valakit magunk mellé, de a nagy Ő semmiképpen sem olyan legyen, amilyen természetes valójában, ne legyen önálló akarata, ne legyenek elképzelései, ne legyen rá jellemző személyisége, hanem minden tekintetben kötelessége olyannak lenni, amilyennek mi elképzeljük, amilyennek a mi akaratunk engedi. És ezzel a történet meg is feneklik, hiába a sok panasz, hiába önmagunk folyamatos igazolása, a körénk épített falak, egyedül, magunkra maradunk.
Valahol ilyen képet fest társkapcsolataink zavarodottságáról, szaggatottságáról, egészségtelenségéről a Kosztolányi Dezső Színház legújabb, Terápia című előadása, amely OliveraĐorđević rendezésében készült, és annak ellenére, hogy ilyen komoly témát dolgoz fel, hogy ennyire negatív konklúzióval szolgál párkapcsolataink állapotáról, teszi ezt rendkívül sok humorral, ami nem mentes sem a cinizmustól, sem az iróniától. Rendkívül hálás produkció, mind a színészek, mind a közönség számára, rengeteg nevetéssel, sőt, röhögéssel kíséri a néző az előadást, ami tartogat azért jó néhány olyan pillanatot, amikor a vigyor, a vidámság annyira nem is önfeledt, hanem inkább kínos, az a fajta, amikor önmagunkat vágják az arcunkba, szembesülünk ál-magabiztosságunkból, beképzeltségünkből fakadó latens prűdségünkkel, képzelgéseinkkel, helytelen szituáció- és embermegítélésünkkel, babonáinkkal.
Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Gábor, Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek és Ralbovszki Csaba gyakran önmagukat alakítják, gyakran viszont bennünket, vagy bárki mást, az újabban oly megszokott általánosított nemiségű lényeket, a „minden férfi avagy nő egyforma”, immár szólássá vált kifejezés szellemében épül fel a koncepció. A cím rendkívül találó, mert ugyan a szereplők némelyike jár pszichiáterhez, nemcsak nekik van szükségük lelki támaszra, magyarázatra, segítségre, hanem nekünk, nézőknek is ugyanúgy. És meg is kapjuk, az egész előadás egy mosolyterápia, egy olyan kúra, amivel nevetésen keresztül pillanthatunk magunkba, saját hibáink, hátrányaink, tévedéseink, tévképzeteink felismerésével továbbléphetünk, bejuthatunk saját kulisszáink mögé, ráébredhetünk a szintén szólásszintre emelkedett „mit rontottam el, hogyan kellene csinálnom?” kérdések megoldására. Sok kérdés merül fel, egy olyan téma kapcsán, ami, ha titokban is, de mindannyiunk érdeklődését fel-felcsigázza, a válasz pedig egyértelműen adódik, az élethez hasonlóan egyfolytában az orrunk előtt lebeg: egyszerűen adjuk magunkat, és fogadjuk el a másikat olyannak, amilyen. Tehát ne próbáljunk szerelmet keresni, egészséges párkapcsolatra vágyni, ha nem tudunk legalább önmagunk mellé helyezni senkit, ha mindenkitől önmagunk alátámasztását reméljük és várjuk.
