A közelmúltban Urbán András rendező a főbejáraton át tért vissza a világ ezen részének – azaz Budapesttől Szabadkán át Belgrádig – a színházi nyilvánosságába. Sokat dolgozik és minden jelentős fesztiválon jelen van: az újvidéki INFANT-on, a Sterija Játékokon, a BITEF-en; a színház pedig, amelynek művészeti igazgatója, ezzel a tegnapi bemutatóval ünnepelte tizennegyedik születésnapját. Láttam ennek a világos színházi hitvallású, képzeletgazdag rendezőnek az összes új darabját, és szerintem a tegnapi előadás mutatja a legösszetettebb és legtisztább formában azt a stílust, amelyet Urbán András képvisel. Olyan fajta színház ez, amely képekből építkezik. Vonzó és harcias, bátor és gyötrelmes, a mindenféle fásultsággal szembeni lázadás filozófiáját képviseli, és az igazságért folytatott harcról szól. Ezért lehet kortárs POLITIKAI SZÍNHÁZ. Annak ténye, hogy ez a vajdasági magyar kisebbség színháza, több szempontból is jelentős a szabadkai csoport munkáját illetően. Az előadások nyelve túlnyomórészt a magyar, de gyakran beszélnek vagy énekelnek szerbül is. Ez mindjárt megtöbbszörözi az egyébként is sokrétű előadások dimenzióit. Az előadások – rendszerint – hosszabb-rövidebb önálló egységek sorozatából, mondhatni poénra kihegyezett skiccekből épülnek, és részint irodalmi anyagból táplálkoznak, kiegészítve énekkel, tánccal, pantomimmel, mozgásszínházi nyelvezettel, képpel vagy bármi egyébbel a rendező elgondolása szerint. A TURBO PARADISO kifejezetten átpolitizált előadás, és mai életünk minden formáját érinti. A szerzőnek az a törekvése, hogy az időt, amelyben élünk, de a közelmúltunkat is, azaz a háborúkat a valamikori állam területén, amely azok miatt széthullt, minél mélyebben és jelentésgazdagabban elemezze, majd a mi elemzésünkre bocsássa. Ekképp az erőszak, mint olyan témája egybekulcsolódik a háborús erőszak és annak következményeinek témakörével. A Turbo Paradiso legkínzóbb jelenete a három nő gyónása volt, amikor a faggatottak görcsében lemeztelenedve vallanak az erőszakról, amelyet elkövetett rajtuk a háború, azazhogy a harcosok, a katonák, a férfiak, az erőszaktevők, az arra járó gazemberek. Az erőszak bemutatása pőre volt és megrázó, jajveszékelésével kijózanított és emlékeztetett a bűntettre, amely büntetést érdemel. Az elkövető névtelen marad, ha mi meg nem nevezzük és el nem ítéljük. Az, hogy ezek a nők nem adnak semmilyen útmutatást arról, hogy KI lehetett kínzójuk, a bűntényt EGYETEMESSÉ emeli, és töviseivel húsunkba mar. De még ez a jelenet sem volt híján egy ironikus áttételnek, amely kihangsúlyozta az elpusztíthatatlan, örök gonoszt bennünk magunkban, azt a gonoszt, amelyet még a legnyomorúságosabb sors sem olt ki. Az előadás teljes egésze, minthogy képekből áll össze, tulajdonképpen az általunk élt élethez intézett kihívások sorozata. Az egymást követő jelenetek, melyekben a kínzást valamiféle tudományos kísérletként gyakorolják, mégpedig az áldozat kérésére és a rá gyakorolt hatás megfigyelésével, szellemes ábrázolásai mindazoknak a rút és szennyes ütéseknek, amelyeket nap mint nap spontán módon adunk és elszenvedünk, úgy, hogy többé már észre sem vesszük. Urbán András és kiváló színészcsapata a szabadkai Kosztolányi Dezső színházból minden eszközzel – tánccal és dallal, színészi szólamokkal, monológusokkal és dialógusokkal –, arra törekszik, hogy EMLÉKEZTESSEN, arra kényszerít, hogy KIJÓZANODJUNK, ÉSZHEZ TÉRJÜNK és felmérjük az erőszakot, amelyben részt veszünk, és NEHOGY ELFELEJTSÜK. Ellenkezőleg: a sirámok a méltó BÜNTETÉSÉRT kirínak ebből az erős és gyors előadásból. Emiatt feltétlenül meg kell említenünk ezen sokrétűen tehetséges és rátermett huszonéves színészeknek a nevét. Az előadásban szerepeltek a társulat állandó tagjai: Béres Márta, Erdély Andrea, Kokrehel Júlia, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád és Mészáros Gábor. Az előző előadások során ez a csapat kijárta a drámai és ironikus színpadi kifejezésmódok egy specifikus iskoláját, és az egyetemes kortárs előadóművészet valamint a kortárs európai színház nyelvét mesterien elsajátították. Fiatalok és dinamikusak, játékuk rugalmas és kitartó, biztosan állnak a színpadon, friss és átütő erejű művészi képeket alkotnak a modern színjátszás minden eszközét alkalmazva, előttük pedig még egy igen hosszú színészi pályafutás áll, amelynek során – már meglévő tapasztalataikból kiindulva – továbbra is új és új ismereteket szereznek majd a színházművészetről. Urbán Andrásnak sikerült nagyon kockázatos és kihívásokkal teli eszközök széles skálájáról válogatva egy olyan összetett előadást egybegyúrnia, amely lényegi és fájdalmas asszociációkat tár fel a nyers irónia és önirónia válfajaival elegyítve. A legnagyobb kihívás pedig egy eszköz – tárgy – kellék: egy felpumpálható guminő, olyan, amilyet a sexshopokban kapni. Ezt a tárgyat kétszer is beviszik a színpadra, másodjára egy szodómia-játékokra készült tárggyal – egy gumibáránnyal – kiegészítve, de azonnal visszahúzzák a színfalak mögé, anélkül, hogy bármire is használnák. Kár érte, mert valamiféle játék ezzel a szuperironikus tárggyal külön élményt jelentene a közönségnek útban az önmegismerés és a valóság értelmezése felé. Na, lehet hogy majd a játék játékba hozza. Egyébként pedig a Kosztolányi Dezső Színház 14. születésnapjának megünneplése Urbán András Turbo Paradiso című darabjával teljes siker volt. Gratulálok!
Goran Cvetković (Belgrádi Rádió - 2008. november 11.)
fordította: Bakos Petra
