Előre menekülök

Gondoltam, megnézem magamnak ezt a színésznőt. Tudtam: manapság színész sok van, a kelleténél több is. Jó színész kevés. Nagy színész még kevesebb. Művész? Alig. Alig csak néhány. A szerelem igaz természete című Fraser-darabban láttam Andreát. Szemem állandóan rátévedt a Cindyt alakító magas, nagyon szép színésznőre, aki a remekül felépített jelenetekben választékos gesztusokkal, tekintélyt parancsoló szemvillanásokkal szinte „uralkodott" a függönyök között, már most ízelítőt adva abból, amit magas színvonalú színészetnek nevezünk. Fizikai és lelki bravúrsorozatot láttunk tőle.

A színművészeti főiskolát frissen elvégzett fiatal színésznőket természetesen elkerülik az úgynevezett lexikonszerepek, nem lesznek azonnal Desdemonák, Júliák, Évák, Lady Macbethek, és mégis sokak kedvencévé tudnak válni, mint például Erdély Andrea, aki eddig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban négy előadásban csillogtatta meg tehetségét. Urbán András, a Kosztolányi Dezső Színház rendezője nyilván tudta, hogy a rendhagyó művészalkat számára milyen szerepeket illik találni.

– Így van-e, Andrea?

– Számomra szigorúan megtervezett és végrehajtott szertartás ma egy-egy előadás. De évekkel ezelőtt, mielőtt Szabadkára szerződtem volna, még arra gondoltam, hogy semmire sem vagyok alkalmas, ám alkalmassá lehetne engem tenni, ha eldöntik, hogy hol a helyem.

Sohasem voltak szerepálmaim, természetesen várom mégis az Ön által említett lexikonszerepeket, ám megálmodni magam nem tudom, nem is akarom. Én nem tudok magamra osztani szerepet, nem azért, mert szerény vagyok vagy ijedt, nagy szemű nyuszika, netán, mert alulértékelem magam, hanem azért, mert egymagamban még nem tudok létezni. Itt volt/van néhány gyönyörű szerep: felléptem a Hard Machine-ban, az Urbi et Orbiban, a Szerelem igaz természetében, Mrożek Tangójában, amelyben debütáltam Szabadkán, de nagy feladatok megoldásához a színész tehetsége egymagában nem elég. Csak akkor képes csillogni/szikrázni, ha építenek rá, ha lépten-nyomon megbíznak benne. A bizonyításhoz lehetőség szükségeltetik, s ezt csakis a rendező vagy egy társulat vezetője nyújthatja. Ők formálják meg a színészeket...

– Mit illik tudni rólad, Andrea?

– Újvidéken születtem, és nem voltam külön „színfolt" a város életében. Édesanyám a Pedagógiai Intézet igazgatónője, édesapám kereskedő. Előítéletek nélkül vették tudomásul, hogy a gyermekük céljának elérésében sokra képes. Így hát betagosodtam a Diákszínpad rangos társulatába, Ábrahám Irén segített az első lépéseket megtenni a színpadon. Lestem a nagyok: Mezei Kinga, Csernik Árpád meg a többiek minden megnyilvánulását, „motorikus" karakterré akartam válni, felfedni magamban a komikusi és a drámai vénát egyszerre. Játszhattam, és Kosztolányi Dezső szerint a játék gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy... Mázlista voltam, mert Juhász Valéria segítségével több darabban léphettem fel, egy irodalmi összeállításban, a Biberachban, Az ember tragédiájának egy rendhagyó változatában, Lorca Yermájában stb. Már akkor megtanultam: a komédiás utánoz, a virtuóz játszik, a művész él a színpadon. Újvidéken többen éltek, élni akartak a színpadon, és magamat hozzájuk hasonlóvá akartam képezni...

Aztán a színművészeti főiskolán – Hernyák György osztályában – már felszabadultan játszottam. Megtanultam, hogy a kreativitás: gátlástalanul kísérletezni, bátran tévedni, hibákat elkövetni. A művészet meg: pontosan tudni azt, hogy mely hibák megtartandók s melyek elvetendők.

Kemény négy év volt, szigorral tartottak bennünket egyben, arra szoktattak engem is, hogy képes legyek az önteremtésre, s a felemelkedéshez a színházi humanizmushoz. Igaz, néhanapján felőrlődött az energiánk, de teher alatt nő a pálma, nemdebár?

– Szabadkát te választottad...?

– Amikor a főiskolai négy év elmúlott, jött a kérdés: Most merre, hová? Urbán András felhívott, és közölte, hogy találkozni akar velem. Leültünk, elbeszélgettünk erről-arról. Végül András megkérdezte, vajon milyen színházban szeretnék dolgozni, kamatoztatni a tehetségemet. Elmondtam, hogy mindenekelőtt szabadságra vágyom. Szeretnék megélni nagy-nagy változásokat, autonóm alkotó akarok lenni. A rendező azt mondta ekkor, hogy színházában mindent és mindennek az ellenkezőjét is megélhetem. Döntöttem – megyek Szabadkára! Csatlakoztam az utazókhoz: Béres Mártához, Mészáros Árpádhoz és Mikes Imre Elekhez. Tudtuk: itt nem lesznek mély meghajlások és virágcsokrok a függöny előtt, itt munka lesz, emberpróbáló munka...

– Tudtommal felléptél másutt is...

– Igen... Meghívtak Kecskemétre, a Katona József Színházba. Egy német szerző darabjában léptem fel. De a Forrás színház is foglalkoztatott... Mindkét előadásban az emberről szóltunk, arról, hogy milyen nehéz ma talpon maradni. Szóltunk a reményvesztésről, szegényekről és gazdagokról, célokról és céltalanságról, emberi szépségekről (ritkábban) és gonoszságokról (gyakrabban).

– Ismerem, megismertem az író által vázolt világot, ijesztő közeget. Megfordultam Kanadában is... Voltak nehéz pillanataim is, az Urbi et Orbi próbáin elvesztem... Gyötrődtem, gondoltam, nincs tovább, az út végén vagyok. Mégis magamra találtam. Voltak úgynevezett – divatos szó – identitászavaraim is az akadémiai évek alatt. Úgy éreztem, hogy pofonokat kapok önmagamtól. De az embert nem lehet legyőzni, elpusztítani lehet, de legyőzni nem... Kanadában egy remek embertől, Richardtól sokat tanultam. Váltig azt hangoztatta, hogy a néző nem a színészre kíváncsi, hanem a műre és arra a figurára, akit a színen láthat, akinek a bőrébe belebújtam. Én átszűrtem magamon Cindyt is, belőlem indult ki minden, de végeredményben én nem vagyok az a zilált, sebző és vérző lény, én csak „bemutatom" őt. Nem rólam, hanem róla szól a darab, az előadás... Ez a válasz arra a kérdésre, amit biztosan fel szándékozott tenni. Az „első szám" az előadásban az, akit eljátszok, akit a néző – ahogyan Richard mondta – látni, megismerni akar.

– Lehetőségek, célok?

– Mindig előre menekülök, de hogy mi lesz velem holnap, nem tudhatom, nem is érdekel. Nyakig beleestem a színházba! Szabadkán a vártnál sokkal jobban érzem magam. Barátnőkre, barátokra leltem, s a színház – amíg nem válik gyárrá – az általam megálmodott színház marad. Tanulhatunk egymástól, tanulhatunk a rendezőktől, tanulhatunk mindenkitől, Varga Henrietta arra szoktatott, hogy ne csak a lelkemre, hanem a testi épségemre is vigyázzak... Önkritikusan szemlélem önmagamat, sohasem vagyok elégedett azzal, amit elérek... Az akadémián szinte fogcsikorgatva dolgoztam, ám most – miután egy barátnőmtől zongoraleckéket is veszek – rádöbbentem: az életnek csengőn hívó szava van, a világnak megejtő varázsa, szépsége is van, és ezt a szépséget lazán, felszabadultan el is fogadom.

BARÁCIUS Zoltán (Családi Kör, 2008. május 15.)

http://mx.csaladikor.co.yu/HU/200820/riportok/757/