VMR
Hommage à Danilo Kiš elnyomásról, háborúról, erőszakról, perverziókról, ironikusan „nemzeties” táncbetétekkel és szerb mondókákkal, ahol végül a néző szaftos paradicsomokkal dobálhatja meg a színpadon fejvédővel felvértezett hat színészt. Ez a Turbo paradiso röviden, és ennél sokkal több – le-bedarál, mint a hentest is eljátszó színészek a sertéshúst, amivel aztán „lapdáznak”, mintha emberfejekkel az égre...
Urbán András Társulatának tagjai kivételesen kíméletlen természetességgel és hitelességgel adnak egymásnak utasításokat válogatott szado-mazochisztikus perverziókra, miután katonanadrágra vetkőznek. A férfias adok-kapok játékoknál a magától értetődőn elfogadott szereposztástól és annak testvérien egyenletes váltakozásától függ, hogy éppen ki parancsol illetve engedelmeskedik higgadt pragmatikussággal – az élvezet pedig szintén mintha egálban lenne. Feszültség csak a felfújható birka körül keletkezik, kié legyen a felhúzható bégetéssel csalogató játékállat, ha már a színpadon néma ritmusban felpumpált, telt keblű guminők sorra „kiúsznak” a színről.
A férfiak által uralt térben a nők is egyenruhát hordanak, de sorsuk, történeteik és agressziójuk más természetű. Testük félmeztelenre vetkőztetése után lelkükről is lekerül az „egyen”, és brutálisabbnál brutálisabb háborús történeteket hallunk, melyek az elbeszélők el-elcsukló hangján személyessé, majd hirtelen személyeskedővé is válnak. Mintha eldönthető lenne, kinek nagyobb az elszenvedett fájdalma, vesztesége, vagy épp átélt félelme, illetve: orgazmusa.
Mind a hat színész bravúrosan, villámgyors váltásokkal képes eljátszani az alapvető emberi érzelmek, reakciók nonverbális csíráit, mint amilyen a félelem, ami az emberi cselekvések meghatározó kiindulási pontjaként, motivációjaként a szexualitás mellé helyeződik az előadás során. A félelemgyáros Hófehérke, vagy a megfélemlített angyal, akinek sövényvágóval metszik le szárnyait, kevéssé emlékeztetnek az elvesztett gyerekkorra vagy paradicsomra: mindent át- meg átsző a „félek, hogy”-gyal elkezdett magányos monológfolyam tartalma.
Ezekkel a szövegrészletekkel a mintha-nyitott mennykapuból leszüremkedő fénynyalábok között jó ritmusban talál a dramaturgia lírai, de kegyetlen nyugvópontokat. A kiszolgáltatottság racionalizálható, kommunikálható okai, mint a nemzetiségi, vallási konfliktusok a katonai menetelésnek ható tánclépésekkel, vagy a trágárságoktól sem mentes gyerekmondókákkal mellékszólamként hatnak, annál nagyobbat szól a „szidd a magyar anyámat” parancs, vagy a „multikontinentális” elmélkedés – és annál nagyobbat nevetünk, kicsit szégyenkezve, persze.
Legalább ennyire kínosan nevetséges létünk ebben a talán sosemvolt, gyors egymásutánban változó paradicsom-pokolban – úgyhogy ráadásként kap a közönség egy előre bejelentett „klasszikus happeninget”, melyben a kiosztott és bevagdosott paradicsomokkal „jól” megdobálhatja a nejlonokon tocsogó, védőruhával felszerelt színészeket, akik felszabadult tombolásukkal mindent megtesznek azért, hogy élvezzük is ezt a kis „klasszikus” nézői perverzitást.
Az előadás hat, üt, a tettlegességig fajul – felturbóz és levetkőztet mindenkit.
