Török Ákos
Urbán András Társulata: Turbo Paradiso
Urbán András Társulatának utóbbi hat éve tagadhatatlanul a Thealter (pontosabban a Thealtert létrehozó és fenntartó MASZK Egyesület) egyik sikertörténete: 2010-ig tartó együttműködésük eredményeként 2008-ig hét előadás született meg a szegedi Régi Zsinagógában. Ennek a közös történetnek kiemelt pontja a 2007-ben bemutatott Urbi et Orbi. A fizikai színház felé tett arányeltolás eredményeképpen eztán létrejött Brecht – The Hardcore Machine viszonylagos (véleményem szerint, jelzésértékű és jogos) hatástalansága után, az idei bemutatójuk hangvételében és eszköztárában bár visszanyúl az Urbi et Orbihoz (pontosabban, Urbán András alapvető és jól felismerhető színpadi nyelvezetéhez), erejében és teltségében egyaránt elmarad tőle.
Az Urbi et Orbi bűnről, bűnhődésről, lelkiismeretről szőtt emberlét léptékű nézőpontja helyén a Turbo Paradisoban egy háború (egy bizonyos háború) óhatatlanul egyedibb, szűkösebb perspektívája áll a maga konkrét történéseinek jelképeivel és konkrét játékaival. SZ. A. kolléganőm azt mondta, hogy mindez terápia, Urbán András terápiája önmaga számára. Azt gondolom, a háború antropológiai és ezzel összefüggésben irodalmi értelemben is alapélményünk (ez alatt azt értem, hogy ha háborúban találnák magukat azok, akik soha nem voltak, nem lenne számunkra idegen) a maga agressziójával, romantikátlan természetességével, buta kiszolgáltatottság érzetével együtt. Így nem annyira eléggé áttételes érintettségünk miatt, hanem sokkal inkább a szövegek - a szörnyűségek leírásánál nem ritka hatásvadászat felé csúszó - középszerűsége, Kokrehel Júlia a partnernőihez nehézkesen illeszkedő színészi játéka teszi a darabot nekünk, háború nélkülieknek kissé illusztratívvá, kissé hatástalanná. Mindez, persze mérce kérdése is, és Urbán Andrásék az Urbi et Orbival viszonylag magasra helyezték a szintmérőt.
Másik oldalról, viszont az Urbi et Orbi kevéssé szerencsés, lefelé hajló, kétosztatú dramaturgiai ívével szemben a Turbo Paradiso nem csupán fenntartani képes saját lendületét, de még arra is futja az alkotói potenciából, hogy – az egyébként tematikájában sokkal egyszerűbb - mondandót egy végső happeninggel fejeljék meg. Összegzésképpen, felkiáltójel gyanánt. Hogy végül maradéktalanul jól érezhessük magunkat. Vagy hogy rosszul.
A lefóliázott színpadon, fehér fürdőszettbe átöltözött játszók fejvédőt húznak, és kedvesen megkérnek minket, hogy a ládákban szervírozott, túlérett paradicsomokkal, ugyan dobáljuk már meg őket, mivel még nem tudták önmagukban elérni a megalázottság vágyott mély- és forrpontját. Szalvétát is adnak, és a fokozott erőkifejtés fontosságát sem felejtik el hangoztatni: a csak úgy rájuk ívelt paradicsomokkal nem mennek sokra.
- Vedd csak el! Eleinte majd nem akarsz dobni, de hidd el, a végére már igen – bíztatnak egy fiatal hölgyet. A szociálpszichológiai előtanulmányaink során megtanultak alapján sok mindent tudhatunk az agresszió mikéntjéről, megtisztító és felszabadító, gátlástalanná tevő jellegéről csakúgy, mint elszenvedésének és az elszenvedés játékainak következményeiről pro és kontra. Tisztában vagyok a saját agressziómhoz való viszonyommal is. De azt, hogy fogok-e dobni, még az utolsó előtti pillanatban sem tudom, ahogy azt sem, hogy egyáltalán fog-e bárki is. Maga a dolog nagyon hamar elkezdődik, intenzív, így hamar véget is ér.
Vajon, hányan voltak, akik szerettek volna, de végül is nem dobtak? Vajon mekkora a különbség aközött, amikor paradicsomot vágunk a fejükhöz tiszta erőből, és amikor magát a ládát? Vajon, mi az, amikor lekurvázod szex közben a kedvesedet mindkettőtök örömére?
Gyanítom, hogy voltaképpen mindegy mit csinál, dobjon, vagy ne dobjon, akarjon, vagy ne akarjon, aki mocskos, az így is, úgy is mocskos. És aki nem?
www.zatrkor.hu
