Urbán András Társulata: Turbo Paradiso
Megmenekülhetsz. Menekülni nincs honnan és nincs hova.
Megéled azt, ami nem is veled történik, hanem önmagadon kívülre helyez, hogy felbomlanak a viszonyok. A viszonyok nem teremtődnek, azokat teremteni kell, aztán meg, hogy működjön, be kell gyakorolni, úgy tenni mint ha... Az ember mindig egy lépéssel hátrébb van mindattól ami épp vele történik, azaz a történés rajta kívül van: az ember nyújtózkodó lélek. Porszívóval a tollat, akár angyalszárnytollat, besszippantani a létet. Hagyni.
Kúszni-mászni, férfinyelvvel szőrös mellbimbót nyalogatni, közben vidáman mondani (esetleg ha megkértek rá, parancsolták, kérésükbe rejtették az ellenállás lehetetlenségét. Van különbség?): bimbi, bimbi, bimbi? Szökni, nyakoncsípni, elkapni a grabancát, szidni az anyját, szidni a magyar anyját, nem színészkedni, komolyan tenni minden lépést, komolyan mondani minden szót. Seggbebaszni gumibirkát (ilyen tényleg kapható szexboltban). Ez aztán tényleg olyan valami, amikor eszünkbe sem jut talán, hogy na jó, titokban azért velünk is előfordult ilyen, és meghökkenés helyett, legfeljebb játszuk a megdöbbenést, de mégsem érezzük azt, hogy ilyen nincs, mert édes hazánk egyes tájainak lankás, füves, harmatos, csendes részére odaképzelünk ezt-azt mi is. Humorból nincs hiány, groteszk, finomszövésű, lelkesítő humorból, csak érteni kell hozzá.
Álom a valósággal szemben, ilyen értelemben nem is lenne rossz, esetleg utópisztikus életfolyamba íródva értelmetlen, ha az az álom nem rémálom lenne. De a rémálom megteremtődik, kívülről, kényelembe helyezve magunkat, nézőként annak tűnik. De: aki a rémálomról tehet, az nem tudja, hogy azt generálja, sőt felette is áll egy általánosan láthatatlan rendszer, egy hatalmasság, amely legitimálja cselekedeteit, akikkel történik a rémálom, azoknak vajmi kevés közük van az álomhoz. Éppen, hogy az álom nélküli valóság rabjai.
Megtenni azt mindenféle ellenállás nélkül azt, amit kérnek tőlünk. Gyere csak ide, tedd ezt, tedd azt, nyald ki a seggem. De vidáman. Nekem is jó lesz, neked is jó lesz, főleg, hogy van itt hierarchia, vagy mindenki egyenlő, személytelen, egyforma, kiszolgáltatott a történetyeknek, a múltnak, a jelenpillanat játtékába rejtett kegyetlenség, minden valahol máshol történik, a beszédben, az eljátszottban, az elképzeltben.
Lehet, hogy a halál közelében minden megtörténhet, amikor már minden mindegy. Nem hiszem, hogy bárkivel előfordulhat, hogy állatként viselkedjen, hogy lesz valakiből állat? Például ha a kezébe adnak egy tál paradicsomot és azt mondják neki: dobálj meg vele? Vagy az csak jó buli?
Történjen már valami! Kúszok, elkezdek hasonfekve szökni arra, te megg a nadrágtartómnál fogva húzz vissza! Ne így! Lépj rám, hogy ne tudjak elszökni, és közben szidd az anyámat! Kifordítása és semlegesítése a történteknek. Háborút, háborús helyzetet, rettenetet ábrázolva éreztetni a valóság szörnyűségét , úgy, hogy közben a befogadó kényelmes pozícióban ül, a Tv előtt, a színpaddal szemben, nem lehet. De lehet valami mást: rádöbbenteni az értelmetlenségre.
Ami történik, voltaképp meg sem történik. Mikor is történés önmagában a cselekedet? Mi motiválhat egy cselekedetsort? Normális esetben önmagunk gondolatai, egy kollektív módon elfogadott kódrendszeren keresztül. Ha közvetlenül valaki motiválja cselekedeteinket, azáltal, hogy megmondja mit csináljunk és megtesszük, azért vajon felelősek vagyunk-e?
Mi az, amit látunk? Embereket, akik kiszolgáltatottakká teszik magukat, vagy kiszolgáltatottak.
Vannak történések, amelyekkel az ember nem tud mit kezdeni, akkor sem ha vele, akkor sem ha mással történik meg. Mert például ki a f...sz kéri, hogy erőszakolják meg, hogy gumicsizmával tapossanak az arcába, hogy állat módjára belőle is állatot csináljanak, az emberi szabadság börötne a legiszonyatosabb dolgok egyike, amikor akaratunkon kívül arra, valami olyasmire kényszerítenek minket, amiről tudjuk, hogy a legszörnyűbb dolgok egyike, de ki az, aki képes ezeket a dolgokat elkövetni? Na ez az, ezért van gondban ez a szöveg is, mert hát mi közöm nekem ehhez, miért is foglalkoznék például az elmúlt háborúk rémtetteinek elemzésével, az érintettek meséltetésével, vajon mit érnék el ezzel, és mit éreznék közben, talán elég tudni, hogy van ilyen. Elég? Mit tudom én.
Van olyan helyzet, amikor a frusztráció és a szabadság egyszerre születik meg, amikor az egyén oly mértékben érzi bezártnak saját személyét és létét (persze feltételezhetjük, hogy mindenféle gondolkodás és beleérző készség nélkül), hogy frusztrációinak kivetítése által véli átélni vélt szabadságát, amikor a frusztrációi rászabadulnak a kollektív létre, amikor a frusztráció átalakul, transzformálódik, metamorfizálódik egy olyan erőteljes gesztussá, amely le kell, hogy csapjon, meg kell, hogy nyilványuljon, utól kell, hogy érjen, meg kell, hogy félemlítsen, és itt el is juthatunk akár a félelemig, amelyet a mindent átitató fruszrtráció szül. Ejj, ez az...
Sirbik Attila (Symposion-line, 2008. július 1.)
