Hétfőn diploma-előadást láthattunk. Béres Márta és Sirmer Zoltán a Lepkegyűjtő című darabot mutatta be, amelyet hamarosan újra láthatunk a Kosztolányi Dezső Színházban. Béres Mártával, a Kosztolányi Színház színművésznőjével beszélgettünk a közös munka adta felfrissülésről, marcangolódásról, a lemeztelenedés természetességéről, átértékelődésről...
- Körülbelül már három éve megfogalmazódott a fejünkben, hogy együtt akarjuk csinálni Sirmer Zoltánnal a diploma-előadásunkat. Az akadémiai évek alatt is voltak közös jeleneteink, és úgy éreztük, hogy jól működünk együtt. Olyat kerestünk, ami férfi-nő kapcsolatról szól. A Lepkegyűjtőt Szilágyi Nándor említette nekünk, elolvastuk, tetszett, ennél maradtunk - mondja Béres Márta. - Az akadémiai évek alatt eléggé közel álltunk egymáshoz Zolival, hasonlítottunk is egymáshoz a munkamódszert, munkabírást illetően, azután immár két évet töltöttünk két különböző színházban, ellenkező irányokba mozdultunk el egy kicsit, más dolgokban mélyedtünk el, s gondoltam is arra, hogy juj, most hogy is lesz ez a darab, de rájöttem, hogy ezen nem így kell gondolkodni. Arra kell figyelni, hogy ő mit tanult egy másik színházban, és én most mit tanulhatok meg tőle. Ez a közös munka számomra egyfajta felfrissülés volt.
A szeretethiányban szenvedő, önmagával is küzdő fiú elrabol egy lányt, aki bár rájön, hogy bármikor elmehetne, mégis a pincében marad, mert neki is szüksége van erre az önként vállalt „fogságra”. Ez a Lepkegyűjtő története. A fiú és a lány, a férfi és a nő különleges kapcsolata kiabálással, nevetéssel, sírással, tánccal és teljes lemeztelenedéssel.
- A Lepkegyűjtő nagyon is az, ami: egy férfi és egy nő kapcsolata. A meztelenség annyira önmagából fakadt, nem erőltettük. Szervesen hozzátartozik a férfi-nő kapcsolathoz, ezért úgy gondolom, hogy nem volt benne semmi vulgáris. Akik lehetőséget kaptak arra, hogy tapasztalatokat szerezzenek a férfi-nő kapcsolatokban, azok szerintem az összes színpadon látott helyzetet megélték már. Lehet, hogy kicsit végletes képet mutattunk, de semmi olyat nem csináltunk, amire azt lehetne mondani, hogy túlzás. Az akadémián mindig nagy feladat volt számomra, hogy most érzelmek kimutatása, könnyek, kivetkőzés, levetkőzés... Bemutató előtt voltunk már, amikor tudatosult bennem, észrevétlenül megcsináltam mindazt, amivel kapcsolatban korábban azon gondolkodtam, valaha sikerül-e megcsinálnom.
- Ez az előadás hihetetlenül sokat adott, de meg is marcangolt. Sok olyan dolgot hozott föl bennem, amit nehéz volt feldolgozni, amit rossz még egyszer megélni, de mégse bánja az ember, mert ha még egyszer megéli, akkor ez egy tisztítótűz. Magamban, a fejemben foglalkoztam legtöbbet ezzel a darabbal. Sok minden átértékelődött bennem, a saját nőiességemmel kapcsolatban, azzal, hogy hogyan vagyok én benne egy férfi-nő kapcsolatban, a hittel kapcsolatban...Volt is, amikor arra gondoltam: nem, ez már túl nagy teher, túl magasra tettem a lécet. Most viszont nagyon örülök, hogy nem ijedtem meg, hanem azt mondtam: vagy megesz vagy megeszem. Hernyák György tanár úrral próbáltunk sokat és Pálfi Ervinnel, akinek nagyon sokat köszönhetek.
- Nagyon sokszor felmerült bennem, hogy miért kell nekem ezt csinálnom, a színészetet. Úgy általában miért is kell ez. Mert a pék kell azért, hogy az emberek egyenek, tanár azért, hogy ne legyünk vademberek. A művészet társadalmilag haszontalan tevékenységnek tűnhet. Aztán megnézek egy előadást, elolvasok egy verset, meghallgatok egy dalt, vagy megnézek egy riportot egy számomra hihetetlen kaliberű színésszel, és azt mondom, mennyire hálás vagyok, hogy tudhatok róluk. Nagyon sok ember személye erőt ad nekem, öröm őket látni, hallani, s ilyenkor arra gondolok, hogy jó ember legyek, hogy én is jelenthessen valami hasonlót valahol valakinek. Egyszer sétáltam az erdőben, és találkoztam ott egy fiúval, aki rendszeresen jár a színházunkba. Azt mondta, amikor kicsit padlón van, megnézi a Brechtet, és másnap már van is kedve felkelni. Ez minden díjnál többet ér, ennél hálásabb
kritikát nem is akarhatok - hallottuk a színésznőtől.
TÁPAI Renáta
Megjelent:
Magyar Szó, 2008.április 26-27.
