Négy szék, egyetlen fehér lepel, fényből született gyűrű, zene a Varázsfuvolából, régi, elfeledett/elfeledhetetlen szerelmek. Mozart és felesége, Constanze, a boldog bolondok. És persze két, immár diplomás színművész: Erdély Andrea és Mikes Imre Elek. Velük beszélgettünk a Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott Boldog bolondok című diploma-előadásuk kapcsán.
Mozart életének utolsó két óráját éltük át, azt, ahogyan a neves zeneszerző felesége segítségével és a színpad padlójára vetített fénygyűrű megforgatásával felidézi egykori szerelmeit, elfeledetteket és elfeledhetetleneket. Imre háromszor lép ki Mozart alakjából, hogy másokéba bújjon, Andrea pedig Constanze szerepe mellett a felidézett szerelmeket is eljátssza. Éles váltással zuhanunk a múltba, és térünk vissza a jelenbe.
- Számomra az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy nagyon rövidek a jelenetek. Két-három perces jelentben kell bemutatni egy embert. Összesen kilenc figurám van meg a Constanze, egy óra alatt kilencszer váltani nem egyszerű, és figyelni kell arra, hogy élesek legyenek a váltások, mert ha összefolyik egyik jelenet a másikkal, akkor érthetetlen lesz - mondja Erdély Andrea, s azt is megtudjuk tőle, hogy mindegyik figurát saját magában találta meg, magából épített fel. - Azt gondolom, hogy a vak lány lelki világát érzem, értem meg leginkább, de szeszélyes is tudok lenni, mint Mozart tanítómesterének felesége. A kamaszlány áll tőlem a legtávolabb, mert gyerek. Mindig nehéz feladat egy színésznek hitelesen gyereket játszani.
- Én sem végig ugyanazt a Mozartot játszom. Tizenkét játék, tizenkét visszaemlékezés van. Egyszer a gyerek Mozarttal találkozunk, máskor a kamasszal, s legtöbbet a felnőttel. A különböző nőkkel is különböző a viszonya, más-más megvilágításba kerül ugyanaz az ember. Tehát ez is olyan, mintha több különböző szerepem lenne - halljuk Mikes Imre Elektől.
A darab életre keltéséhez kaptak segítséget tanáraiktól, a Kosztolányi Dezső Színháztól is, amiért nagyon hálásak, de ők maguk voltak a darab rendezői is. Évfolyamtársak voltak az Akadémián, a Kosztolányi Dezső Színházban is együtt dolgoznak, megtanultak egymás instrukcióiból építkezni, benne lenni egymás munkafolyamatában, s ezt kamatoztatták ennél a darabnál is. Legnagyobb segítséget a másik nyújtotta számukra. Az is az ő ötletük volt, hogy a díszletet csupán négy szék és egy fehér lepel jelentette. A székek voltak ablakok, medence, ágy, a fehér lepel pedig levélpapír, tészta vagy éppen hosszú szőke haj.
- Minden harmadik percben egy új színhelyen vagyunk, annyira bonyolult lett volna mindig újabb és újabb díszletet a színpadra vinni. Sokat gondolkodtunk, minek kell a színpadra kerülnie. Ha ott kell lennie az ágynak, akkor ott kell lennie a zongorának és sok minden másnak is. Egyszer kipróbáltuk minden nélkül. Mi lenne, ha nem lenne semmi alapon. Nagyon megtetszett ez a megoldás, így kerültek csak a székek és a takaró az előadásba, hogy azért mégis legyen valami, ami megsegíti a képzelőerőt - mondják.
Az előadás termét elhagyó közönség el-elkapott szavai szerint megható volt a darab. A kérdésre, hogy a darab készítői eldönthetik-e, hogy hogyan akarnak a nézőkre hatni, Imre elmondta, eldönteni nem lehet, mert addig, amíg a közönség nem látja, az előadás nem is létezik.
- Féltem is kicsit attól, hogy viccelődünk, hogy kifigurázzuk a megjelenített szerelmeket, de aztán rájöttem, hogy éppen attól kap súlyt az egész, hogy ilyen mosolygósan tragikus. Boldog bolondok. Bolondosan teszik meg a halálig vezető fájdalmas utat - teszi hozzá Andrea.
TÁPAI Renáta
Megjelent:
Magyar Szó, 2008. június 21-22.
