|
Döbrei Dénes – Varga Henrietta: 5kettőnek
(fejből írt könyv)
(...) Két emberi lény játékba hozza önnön ismeretlenségét, (tánc)lépéseket téve egymás és saját maguk felé, történet-töredékeket alkotva/mutatva fel. Nem események rekonstrukciójaként, hanem eseményként, eleven történésként, amelyben a két figura mintegy saját metaforáját illetve metaforáit alkotja meg, hogy aztán azt az egymás felé tett kísérletekkel kockáztassa, megkérdőjelezze és feladja, vagy feladva részint önmagát is újraalkossa. A kíváncsiság a másik iránt, a megértés vágya ölthet nagyon eltérő formákat, még két, egészen odaadón egymás felé forduló emberi lény interszubjektív kapcsolatában is. Másrészt, mert mindketten előzetes önmegértéssel is rendelkeznek, azaz értik magukat valahogyan, ez elvárásokat szülhet a rájuk irányuló megértésre, illetve mindenekelőtt annak eredményére vonatkozóan. A másik azonban mindig máshogyan ért: félreért, még a megértésében is, vagy leginkább abban. Ám a félreértés is felmutatja a megértés jelenlévő szándékát, amely szándék felismerése a magát félreértettként értő részéről a legtermékenyebb viszont-értési szándékot eredményezheti. Így lép a két táncos kölcsönösségbe, így hívják életre az odafordulás (a szándéké, a figyelemé) és az odaadás (a mindig megelőlegezett bizalomé) terét, melyben pillanatról pillanatra új testalakzatokat formál a kapcsolat. Ez a kapcsolat nem feltétlenül kapcsolódás, legalábbis nem a testeké: Éva-lánya előbb az áttetsző, tisztító-pusztító elemmel való küzdelemből újjászülető férfialak tekintetét csábítja el almazöld sziluettjével, hogy az arca-szeme elevenségével kövesse a könnyed léptű lányalakot. Fehér inges (addig mintegy tabula rasa) mellkasán közben sárga és kék patakok fakadnak: az ártatlan, játszi magatudatlanság kísértése megérkezett szívéhez, jelet hagyott rajta, de már szín-elemeire bontva (kék és sárga adja a zöldet), azaz valahogyan értelmezve és értve. Éppen ez a mez, ez a sárga-kék sávos ing hasad le aztán a férfiról az első találkozásban, ez repül félre, és ennek kell félrerepülnie, hogy helye legyen az érintésnek, hogy ne legyen előzetes ismeretekből, feltételezésekből, benyomásokból szőtt akadálya a találkozásnak. Az előadás idejében ezután következik az általam kulcs-jelenetként értett kulcsolódás-jelenet, amelyben a karok összefonódása teremtette felületi egységen belül a bomlás, küzdelem, hasadás és meghasonlás mozdulatfutamai mintegy a totális szakadás ellenében dolgozva folyton egymáshoz képest választott figurákban, azaz mindig együtt mutatták a két alakot, miközben az egymásbahatolásra, összeforrásra törekvő, tehát a lehetetlent kísértő testalakzatok éppen a fel nem számolható különbözőséget, másságot, idegenséget ölelték maguk közé. Hogy hányféleképpen lehet két emberalak elválasztva egymástól, az a legszorosabb közelségben mutatkozik meg, hogy hány ezer féleképpen kapcsolódnak, azt pedig az eltávolodásuk méri. (...)
BAKOS Petra
|
