Urbán András Társulata - Urbi et orbi
„Mindenki abban alszik, amiben akar.”
És tényleg: alszanak mind. Szemet hunynak lelkük aszott csontrémei fölött. Szellemük dermedt.
Köztünk, a nézők között ülnek a kíváncsiak. Kérdezők? Faggatók? Vallatók? Belőlünk beszélnek. Így kérdeznénk? Ilyeneket? És mi ez a többes szám? Mi lettünk a közösség, amelynek az egyén kiteszi magát. A mikrofonosok köztünk vannak. Fémes hangokkal belemetszenek a puha akolmelegbe, felszúrják a légburkot, amely a nézősereget összetartja. Egybeeresztik a tereket, felszámolják nézőtér és színtér különállóságát, egyszersmind megerősítik azt, ráirányítják a figyelmet e kettő nem térbeli elhatároltságára. Kérdések fakadnak fel, a reflektorfényben magányosan káprázó alak pedig kénytelen ad hoc reagálni, de nem a városnak és a világnak. Mert míg a város, míg a világ a közönséged, magadnak beszélsz: ahhoz alkalmazod mondataid, ami számodra a világ vagy a város. Ami egyébként is megalkuvó kisstílű önmagad igazolására szolgálhat. Mert a város, pláne a világ, úgysem figyel. Csak te hallod magad visszhangzani. De ha egyszercsak kiszól valaki a masszából, hangot, arcot ölt, az zavarbaejtően esetleges manőverekre késztethet. Esetleg válaszolni kell olyan kihívásokra, amelyekkel fejed belső biztonsági köreiben nem kellett megbirkóznod. Megtehetted volna, de inkább kitértél, elbújtál vagy port hintettél.
Persze ez show. A meggyötört egyed kiöblíti száját és beül az őt vallató helyére. A szerepek felcserélhetők: vallató és vallatott egyaránt szenved. Vagy nem szenved? A négy színész (Béres Márta, Erdélyi Andrea, Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek) akkor Mónit, Tibit, Zolit és Zsuzsit játssza, vagy négy alakot, akik egy vallatós játékban felvették a móni, tibi, zoli, zsuzsi neveket? A nevek a szereplők nevei, vagy a fénycsóva alatti helyen, e belső színpadon használt nevek, tehát csak a vallatós játék terében aktuális jelölők? Akkor ez most „színház a színházban”?
Mindegy is. Ha valaki kilép a lámpafénybe, ahogy ők négyen tették, és vallatni kezdik, amint őket, egyenként, a kérdések és a válaszaikra adott reakciók nyomán kibontakozó karakterkép így is, úgy is: diskurzustöredékekből összerakott mozaik. A befogadók számára viszont éppen ez az aktuális elevenség, ez a viszonyulásuk Másikja.
Mindegyik megnyilatkozó egy erőteljes morális norma mentén szerkeszti meg nyilvános önmagát. Az előkészített beszámolók, azaz aszerint, amint magukat prezentálják, Móni a szűzesség-tisztaság keresztényi ideáljának hódol, Tibi a fehér-heteroszexuális-(nyugati)keresztény férfikódex szellemében cselekszik, Zoli a mindent elsöprő szerelem purgatóriumában mosdatja tetteit, Zsuzsi az önfeláldozó, adakozó szeretetében. Mindőjük közül talán a nimfomán Zsuzsi jutott a legtávolabb, túl a morális megítélhetőség kategóriáin, a cselekedeteivel való azonosulás egy olyan zárt univerzumába, ahová legfeljebb együttérzésünk vagy szánalmunk, netán megdöbbenésünk követheti, az önnön józanságába vetett töretlen hittel elemző értelem semmiképp. Ő szereti a faszt, de nemcsak szereti: bálványozza, önmagát e fanatizáló fétis papnőjének, szakrális prostituáltnak, és a felhangzó versek tanúsága szerint a babiloni szajha alakmásának tekinti. Az általa mégiscsak okozott kár (konkrétan férje krízise, öngyilkossági kísérlete, nem konkrétan ki tudja, mennyi s miféle) azonban felelőst követel, kutató pillantásaink pedig a fallocentrikus (faszközpontú) társadalmi berendezkedésen állapodnak meg. Zsuzsi nyomorúsága civilizációs tünet.
Ekként értve Zsuzsi a legerősebb jel mind közül, és nem azért, mert személyes felelőssége számonkérhetetlen állapotának – mondjuk ki – patologikus volta miatt, hanem mert ő az, akiről lepattannak a kérdések, akit nincs mivel szembesíteni, akinek nincs takargatnivalója, mivel tevékenysége csakugyan nyilvános, és mindenkor az. Zsuzsi levált a vallás vagy a (főként a) valláson alapuló morál közösségi-konvencionális rendjéről, és kizárólag hite szerint cselekszik. Ezért nem érzi szükségét semmiféle önigazolásnak, mert mindaz, amit tesz, a legteljesebb és egyedüli valós nyilvánosság, Isten előtt zajlik. Csakhogy az ő istene a fasz.
Móni, Tibi és Zoli viszont éppen az említett közösségi-konvencionális diskurzusrendből épít falat maga köré, pontosabban nyilvánosan elbeszélt énje és tényleges megnyilvánulásaiban teremtődő szubjektivitása közé. Amikor magukat morális létezőként felmutatandó a reflektor fénykörébe lépnek, nem számítanak azokra a bontó-porlasztó eljárásokra, amelyekkel vallatóik falaikat ostrom alá veszik. Szeretnének valamit elmesélni a városnak és a világnak, talán megértésért, megigazolásért, megerősítésért. Ehelyett azonban egy lelki-szellemi élveboncolás veszi kezdetét, melynek során vallatóik lehántják róluk biztos fedezéküket, a konvencionális-közösségi értékrendnek megfelelően kidolgozott nyelvezetet, és közszemlére kerül pőre vonaglásuk a nyilvánosság számára kidolgozott arc és az önreflexióktól kímélt, puha, képlékeny szubjektivitás közötti senkiföldjén. A vallatóik által eléjük tartott tükörben ugyanis olyan arcot látnak viszont, amely a legismerősebb (saját) és teljességel idegen (Másik) is egyszersmind. Ez az az arc, amely számukra láthatatlanul az övék. Az az arc, amelyre befelé zárt szemeik merednek.
A vallás mifelénk mostmár vagy háromszáz éve elvileg magánügy. A hit azonban nyilvános, mert csakis a mindenkori tanúskodás, a felvállalás által lehet eleven. S lévén nem intézményes, nem társadalmi, nem emberi, úgy értem: nem az emberhez kötött létmód (igen, létmód), ez minden szemléletbeli-ideológiai változástól függetlenül így marad. Móni és Tibi kérkednek vallásosságukkal, pajzsként tartják maguk elé, miközben mit sem tudnak a hitről, amelyben a hívő egy szakadatlan nyilvánosság, Isten tekintete előtt felel tetteiért. Zoli nem hivatkozik sem vallásra sem vallásos értékekre, viszont szavaiból kitetszik, hogy ő is ugyanabba nőtt bele, ő is aszerint gondolja el mi a bűn, mi a szégyen. Saját brutális pedofil aktusait a viszonzott erotikus szerelem beszédmódjával tárja elénk, olyannyira mély meggyőződéssel, hogy mikor a neki szegezett kérdésekben felmerül a gyermekrontás eshetősége, mosolyogva tiltakozik, mondván, ő nem olyan. Ugyanúgy, ahogy a még egy abortuszon túl is szüzességet hazudó Móni, ahogy főnökének elárulása dacára is tisztességét reklámozó Tibi, Zoli is az általa a közösségi-konvencionális normáknak megfelelően kialakított én-kép és a felvillanó élettény-darabkákból összeálló puzzle közé reked a verbális viviszekció során.
Tanúi vagyunk annak, ahogyan a szereplők ki- és átalakulnak. Mert a kérdezésben, válaszként jönnek létre. Más kérdések más válaszokat ergo más személyiségmozaikot vagy -illúziót hívnának életre. De itt és most, az előadás téridejében ezek a kérdések hangzanak el, és hívásukra éppen ezek a rothadó szubjektumcafatok buknak napvilágra. A mikrofonosok puritán szigora mind a vallásgyakorlás alibijét, mind a morális normák ismeretéből táplálkozó ál-etikai ál-tartást összezúzza. A válaszadók megkísérlik magyarázni, narratívába foglalni, összefüggő történetként elbeszélni önmagukat, a kérdezők azonban egyértelmű választ várnak, az újszövetségi passzusnak megfelelően: „Legyen a ti beszédetek: úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” 1 A vallatók ezzel arra kényszerítik a vallatottakat, hogy egy folytonosként elgondolható nyilvánosság, Isten (tekintete) perspektívájából közelítsenek tetteikhez: így nincs, nem lehetséges a leplezés.
De mikor elhangzik az igen, a megtettem, még az sem elég. Mert ez még nem a gyónás szava: megbánás nélkül való, mellékesen kimondott, amolyan „hát igen”. Ez pedig ahelyett, hogy a kimondás pillanatában egyesítené a beszéd alanyát a beszéd tárgyával (tettével), csak az önfélreért(elmez)és cselekvő és cselekedete között tátongó szakadékáról tudósít. Móni, Tibi, Zoli és Zsuzsi nem úgy értékelik tetteiket, ahogyan a vallatók által képviselt normatíva, habár a város és a világ felé tartott pajzs-énjükbe ők is ugyanazt a normatívát-nyelvet integrálták, ugyanazokat a szabályokat tekintik érvényesnek, mint vallatóik. Az, amit bűnnek neveznek, összhangban van azzal, amit a vallatók csoportja bűnként ismer fel. Ugyanabból a nyelvből vannak, amely most bűnösként jelöli meg őket. Innen a belső hasadás, a meghasonlás. Nem lehetnek egy norma képviselői és megszegői is egyszersmind. Illetve lehetnek, a város és a világ előtt, azok véges hatókörű emberi nyilvánosságának takarásában, de nem Isten és/vagy a lelkiismeretük előtt.
A beismerés sem viszi tehát közelebb őket annak belátásához, hogy bűnt követtek el. Olyan szögből, pontosabban olyan prizmán keresztül szemlélik tulajdon tettüket, amely teljességel másnak mutatja, mint ami (kényszerűen bevállalt ágenseink, a mikrofonosok szerint). Mert az egyébként – ha más követte volna el, például – szerintük is halálos bűn lenne. Szinte létfontosságú ez a prizma tehát, hiszen a fénytörés menti meg őket attól, hogy belevakuljanak bűnük szurokfekete ragyogásába. Inkább alszanak mind, vagy alvást mímelnek, csak odanézni, csak látni ne kelljen. Ál(om)-életüket pedig morális limlommal, egy vég előtti pillanat szellemi szemétdombjának kacatjaival, szirupos vallásossággal, tisztes polgári tartással, szerelmes ömlengéssel töltik ki.
Javítok: civilizációs tünetek mind.
Vallomásaikba egy show-elem, egy vallásos dalocska ékelődik. A telefon-nóta szerint Istennel bármikor felvehetjük a kapcsolatot, amikor csak nekünk tetszik. A dal által sugallt kép Isten és hívő kapcsolatáról azonban nem(csak) banális, hanem torz. Istennel ugyanis nem akkor vesszük fel a kapcsolatot, amikor az nekünk épp jó: vagy van ilyen kapcsolat, vagy nincs, de ha van, akkor minden pillanatban van, akár tetszik, akár nem. Ez a dalocska azonban azt szuggerálja: tedd talonba Istent, ha éppen kényelmetlen a jelenléte. Attól te még rendes keresztény maradsz. A darab szerkezetében ez a dal gyújtópont: ráébreszt, hogy azok a prizmák, amelyeken keresztül Móni, Tibi, Zoli, Zsuzsi tetteiket szemlélik, szériagyártmányok, klerikális hulladékból reciklált tömegtermékek életünk könnyítésére.
Büntetésük is kétrétű. A vallatásokat, azaz tettük napvilágra kerülését azonnali megtorlás követi: a hazudósnak kimossák a száját, a nagyzolót egy szóözönnel lemossák a színpadról, a gyerekrontót beleviszik áldozata helyzetébe. Ez azonban csak felszínes, ad hoc reakció az elhangzottakra. A tényleges bűnhődés másutt zajlik, mégpedig egy, a vallatottak verbális megnyilvánulásai mögött kimondatlanul rejtőző tartalmakat mozgósító rituáléban. Ezen rituálé alatt, míg zeng a hozsánna, Móni, Tibi, Zoli és Zsuzsi olyan helyzeteknek vannak kitéve, amelyek láthatatlan-megtagadott arcuk felvállalására kényszerítik őket. A takaros jókislány Móni szardíniakonzervet zabál, a hal Krisztus-jelkép, tartósított Jézuskával tömi magát állat módjára, eközben Pilinszky Fabuláját hörgi (emlékeztető: már csak ezért a jelenetért megnézni az előadást újra. Meg újra.), azaz saját mohó másik arcát viseli immár. Tibor mintegy újra világra jön, fehér alsójában szánalmas a hatalmas férfitest, Zoli besodort vizes lepedőtekerccsel ütlegeli. Az akció kettős feltárás: Tibi átéli, milyen az alul lévő helyzete, milyen a tényleges kiszolgáltatottság, milyen az, ha tényleg megaláztatást szenved, ő, aki oly folyékonyan szónokolt alázatról és tisztességről, de vizet prédikált és bort ivott. Zoli viszont a másik oldalon, a kínzó szerepében már szadista arcát mutatja, noha eddig folyton hárította annak lehetőségét is, hogy fájdalmat okozna. És Zsuzsi, Zsuzsi köveket ringat egy bádogteknőben. A fanatikus sugárzó maszkja mögül vizenyős vonások sejlenek fel, egy asszony tengernyi bánata, aki eltékozolta magából az élet adásának lehetőségét.
Felszabadító-önazonosító rítusok ezek. De elviselhetetlen a felszabadulás. Kell a Másik, kell a korlát, kell a határ, kell akár a büntetés is, csak legyen valaki-valami, aki-ami visszaigazolja, hogy eddig és eddig, ez és ez én vagyok. Hogy egyáltalán – vagyok.
Ezért a végső szavak: „Korbácsolj meg.” Azután csöndsötét. Tapsolni nehéz, előbb vissza kéne találnod magadhoz, aki már nincs. Letekintesz, ismerős kezeket látsz, mégis milyen nehezen találod a mozdulatot. Mert a mozgató már más, valamin túl van. Katharzisz-élmény. Milyen kivételes, és mennyit elnyel. Mennyit átszűr belőled. Mi marad. Mi vagy. Most. Bakos Petra (Symposion)
