Na most van gondban a szöveg. Rágyújtani, vagy csak parázslani egy sötét szobában, térben. Vagy elsötétített szobában térben. Szavakat ismételni, mondatokat ismételni. Nos, inkább térben, ahhoz ugyanis jobban illik az elsötétítés, mint olyan, mint a szobához, ahhoz inkább a privát lámpaoltás passzol. Nos igen, mi is voltaképp az, ami a The Hardcore Machine című darab során ennyire furakodik a befogadói terembe, kis privát szférámba. Intimitás, magánszféra, vagy kollektív, nyílt tér, társadalmi problémák, az egyén életében megmutatkozó hatások? Kölcsönhatások. Kölcsönsokkok. Kioltódik minden egyes olyan sokkoló hatása az előadásnak, amely egyébként ha külön-külön szemügyre vesszük őket, mondhatnók polgárpukkasztó attitűddel rendelkeznek. De hol van ettől a klisészerű unalomtól Urbán András Színháza. Fényévekre. Olyan kontextust teremt ugyanis és úgy játszik a befogadó érzelmeivel, hogy azok mintegy egymás kiegészítéseként magyarázatot adnak a megmagyarázhatatlanra. És, hogy mik ezek? Az emberi senyvedés, a dohos pinceszagban fetrengő lélek, a piszokkal keveredő spermaáztatta hétköznap sara, a képzavarok és káprázatok, amikor hirtelen felkapcsolják a villanyt egy sötétben veszteglő görcsbe rándult lélek (és ezesetben egy konkrét test felett, mert ha megkötöd a lelket, görcsbe rándul a test, és akkor nem is a testet hanem a megkötözött lelket látjuk)[1] felett, hogy majd meg vakul, és elnehezül minden végtagja a testnek, amelyben lakozik.
Minimális a díszlet, nem is kell. Az ember teste egyben a díszlet is, mi minden lehet az emberi test, metaforaként, élő hús-vérként, kirakatként, áruba bocsátott megvásárolhatóként, remegő félelemként, önmagát túlhaladó menekülőként, a már emlegetett görcsbe rándult szilárd lélekként, gépként, közösülő állatként.
Mi is a test ha éppen nem történik semmi, ha nincs kitéve külső hatásoknak, sokknak és a külső hatásokként keletkező belső alakulásoknak, amelyek aztán mind-mind visszavágynak a külső térbe, kiszabadulni vágynak a testből, a test ilyenkor csak egy felület. De mit kezdhet az ember ezzel a felülettel, ha meg van kötve a lélek, és csak rángatódzik.
Súlyos-lírikusan elmondva semmit, filozofálva talán, megoldás nincs, van színház, és van befogadás, van megdöbbenés, szívdobogás, érzelmi sokk, irónia satöbbisatöbbi és utána gondolkodás: az van, és talán az maga a megoldás. De miféle megoldás, ha állapotról van szó, az állapotoknak nincs megoldásuk, csak végük van, aztán következik majd egy másik állapott, jobb vagy rosszabb, vagy ugyanolyan-hasonló, kinek, hogy tetszik. Nincs megoldás, feloldás sincs, mert az sem az állapotok jellemzője, és az élet egy állapot. Most nade megmondtam. De végülis.
Mit történik, akkor ha a lélek mást akar, mint amit muszáj? De, hogy muszáj-e az a kérdés, és, hogy tud-e rá válaszolni valaki. Válszok nincsenek, csak rángatódódzó testek, kétségbeesett már hallhatatlan sikolyok, amikor azt a muszáj lelket ordítaná ki a görcsbe rándult, tehetetlen test, amikor a lélek van kívül és belül is, a test pedig csak egy köztes állapot, amikor az élet előtti semmi, és a halál utáni semmi közé szorult létet látjuk vonaglani egy kiterített nejlonzsákon, mint egy darab remegő húst a hentes asztalán, hogy lecsapjon rá a bárd. Hogy lecsapjon.
SIRBIK Attila
Forrás: http://www.symposion.org.yu/fex.page:ATJARO.xhtml#
