Erdély Andrea színésznő önálló verses, zenés estet tart a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, miközben Eleonora szerepére készül.
Az újvidéki Erdély Andreát mindig is elbűvölte a színház világa, amelynek középiskolás korában a Színes Szilánkok Diákszínpad növendékeként maga is részese lett. Nagy művészek foglalkoztak velük, a fiatal lány pedig őket látva végérvényesen eldöntötte: az érettségi után útja csakis az újvidéki Művészeti Akadémiára vezethet.
A felvételin ki is derült, hogy Erdély Andreának valóban ott is a helye. Jelenleg Hernyák György osztályának negyedéves hallgatója, és ősztől három évfolyamtársával, Béres Mártával, Mikes Imrével és Mészáros Árpáddal együtt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésze.
Most folynak első kosztolányis darabod próbái, részt veszel egy magyarországi turnén is Pataki András társulatával a Forrás Színház Revizor című előadásával, emellett előadásokat hallgatsz az újvidéki akadémián. Mennyire megterhelő ez egy kezdő színésznő számára?
- Olykor valóban fárasztó. Ingázom Újvidék és Szabadka között, a Revizor című darab kapcsán pedig Magyarország és Vajdaság között, de ez korántsem panaszkodás, mert szeretem, amit csinálok. A színészet egy különleges életforma, fanatizmussal kell csinálni, és én ennek tudatával választottam ezt a hivatást. Olyan vagyok, mint egy halacska, akit az akváriumból az óceánba dobnak, de ez jó iskola, csak az árban tanulhatok meg jól úszni. A tanárok az akadémián igazán megértőek. Már odakerülésünkkor mondogatták, szép dologra vállalkoztunk azzal, hogy a színészi hivatást választottuk, viszont sajnos nehéz munkába állni. Ők is tudják mekkora szerencse, hogy Urbán András, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója alkalmazott minket. Nagyon jól érzem magam a társulatnál. Olyanokkal dolgozom, akikkel jól megértjük egymást és akiket nagyra becsülök. Minél többet vagyok itt, annál izgalmasabb. Egyrészt nagy szabadságot kaptunk, kísérletezgethetünk, a próbákon bátran elmondhatjuk a véleményünket, ötleteinkkel formázhatjuk az előadást. Ám ugyanakkor mindez nagy felelősséggel is jár, hiszen mi alakítjuk majd ki a színház arculatát.
Mrożek Tangó című darabjában kaptál szerepet. Milyen figurát alakítasz?
- Eleonorát játszom, a modernizációért küzdő középgeneráció egyik tagját. Abszurd drámáról van szó, elsarkított figurákkal, óriási kontrasztokkal. A szerep nem könnyű, szerencsére tapasztalt partnert kaptam Péter Ferenc személyében. Legtöbbet vele leszek színen és ez jóleső biztonságérzettel tölt el.
Még a darab bemutatója előtt találkozhat veled a szabadkai közönség. Meggyóntam, megtértem, és akkor halt meg egy lány címmel csütörtökön önálló előadói estet tartasz a Kosztolányi Dezső Színházban.
- Az újvidéki Felsőoktatási Kollégium ösztöndíjasaként azt a feladatot kaptam, készítsek beszámolót arról, hogy mivel foglalkozom. Mivel a színészet nem elméleti, hanem gyakorlati dolog, pusztán írásos formában nem tudtam volna a lényegét megfogalmazni. Így jött az előadói est ötlete. Verses összeállítást terveztem, aztán engem is meglepett, hogy mi kerekedett belőle. Olyan témát kerestem, ami kortól, nemtől függetlenül mindenkihez szólhat. Tehát a téma a szerelem lett. Már megéltem az érzést, és úgy gondoltam, mellőzve az elcsépelt frázisokat, tudok róla valami újat mondani. Nyáron elkezdtem a versesköteteket böngészni, közben Szabó Magda könyveiben megfelelő prózarészletekre is bukkantam. Az unokatestvérem, Klemm Dávid szépen zongorázik. Kérésemre Vaya Con Dios-dalokkal gazdagította az előadásomat. Szóval mire a produkció november 17-én az Újvidéki Színház kistermének színpadára került, monodráma lett belőle, amelyből kirajzolódnak életem fontos szerelmi állomásai. Sokat köszönhetek László Sándornak, aki figyelte, koordinálta az előadás alakulását. Örülök, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy a szabadkaiaknak is bemutassam. Szívesen eljátszanám más helységekben is.
Jól érzed magad itt, nagy szeretettel beszélsz az itteni színjátszásról. Mégis, nem gondoltál még arra, hogy néhány társadhoz hasonlóan te is külföldön próbálj szerencsét?
- Az akadémián eszembe jutott, hogy nem is próbáltam Magyarországon felvételizni. Úgy érzem, itt fontosabb dolgok akadnak számomra. A színészmesterség hivatás, és ha figyelembe vesszük, hogy kisebbségi nyelven játszunk, a kisebbségi kultúrát képviseljük, akkor ez a hivatás nagy felelősséggel is jár. Én vállalni szeretném mindezt. Persze nem azt mondom, hogy egy helyen kell leragadni. Sőt! A színésznek mindig fejlődnie kell, keresnie kell az újat. Kell a vércsere, hogy ne fásuljon el. Erre jó az ingázás a városok, országok között, azzal, hogy legyen egy biztos pont, ahová mindig hazatérhetünk.
TÁPAI Renáta
Megjelent a Tarka Világ 2007. január 25-ei számában.
