Slawomir Mrożek: Tangó című művének bemutatójáról a szabadkai Kosztolányi Dezső Színhában
Február 10-én színházban voltam. Ez azt jelenti, hogy egy jó előadást láttam: Mrożek Tangó című művét Puskás Zoltán rendezésében, díszlet és jelmeztervezésében, zenei válogatásában, Karna Margit színművésznő, Balázs Áron, Mess Attila, Béres Márta, Mikes Imre, Erdély Andrea, Mészáros Árpád színészek jó tolmácsolásában.
A színpadkép olyan, mint egy kifutópálya. Befutunk az életbe, és kifutunk az életből. Fehér és fekete színek között jobb kéz felől a ravatalnál. Idáig rendez az élet a születéstől a ravatalig. A ravatal is már abszurdizálódott, az is már az életünknek a részévé válik, hiszen azon ugrálunk is, meg aztán arra majd rá is fekszünk egyszer. Ezt a történetsort eleveníti meg Puskás Zoltán az előadásában. Különös megközelítése a Mrożek műnek ez az előadás, az ő tolmácsolásában az életünk egy varietévé lesz, ahol is áttangózunk az életünkön kétnegyedes ütemben, lassan. Majd az élethelyzetek zajlanak mindeközben, a laza kártyapartikon emberek életéről esik szó, emberek életét oldják meg a kártyapartikon, értelmesek és kevésbé értelmesek szintjén. Pontosabban a kártyapartikon intéződik el egy valóságállapot. Kissé abszurd történet, na de, mi jól tudjuk, mi több: látjuk is, hogy valóságértékű jelenetsorról van itt szó. Tudjuk azt, hogy ezek a bizonyos kártyapartik napjainkban is jelenvaló jelenségtörténetek, ahol is nagy a tét. Nagy a tét az emberi valóságról, az emberek életéről. De az előadás nem igazán erről szól, hanem arról beszél, hogy egymás mellett mennek el emberek, emberi életek, és a tragédia itt rejlik. Igazi kapcsolat nélküli társadalomban élünk ebben a nagy demokráciában, miközben a kártyapartin odavetett mondatok hangzanak el, és a lényegre senki sem figyel oda, arra a lényegre amelyről a valóságunk szól. Persze felmerül az a kérdés is, hogy igazából mi a lényeg ebben a valóságban, ebben a mi életünkben, ebben a nagy demokráciában. Amikor is már mindent lehet, és semmi sem lehetséges. A válasz a legifjabb nemzedék részéről hangzik el, hogy vissza kell állítani a hagyományokat. Mert, a demokrácia fuccsolt be, és nem a hagyomány. Ezért aktuális Mrożek szövege. Mert, hogyha nem lehetséges a demokráciában semmi sem, egyedül csak a rendszer működhet, akkor a világban mi a rendet megteremtő lehetséges vonal? És ezt igényli a családból a legifjabbik nemzedékből Arthur, és ő lesz az, aki rendet tesz igazából és ez így is volna rendjén, ha normális körülmények között élné az életet a három nemzedék, amelyről ez a dráma szól. Mrożek Tangója egy örökérvényű remekmű, hisz politikai konnotációi is vannak, mert amikor a 80-as években Jaruzelski került hatalomra, ez az előadás arról szólt, hogy a tél a tiétek, de a tavasz a miénk lesz. Most viszont, a nagy választások idején előrevetítő, alapvető levonható gondolatokat közöl. Már azok számára, akik gondolkodnak. De ki gondolkodik itt ebben a mai valóságban? Ezek a legerősebben meghatározott kifejezési formák és kommunikációs problémákat feltáró gondolatok is. No már most, Puskás Zoltán rendező színészeivel az élettől a halálig vezető utat választotta kifejezési formájának, ebben pedig mint tudjuk, minden benne van. Színekben kifejezve fogalmazva meg gondolatait, a fehértől a feketéig. A ravatal állandó jelenlétével olyan ez a színpadtér, mint egy kifutópálya és pódium, merthogy ilyen az életünk is. Állandóan pódiumon vagyunk, tudatában vagyunk annak, hogy a ravatalra kerülünk majd egyszer, amely az utolsó színhelyünk az életben. Addig pedig kártyázgatunk, meg tangózgatunk is az életünkben, és elkártyázzuk az életünket. Így is fogalmazhatunk, miközben nem figyelünk egymásra, mert mindeközben erre nincs is már időnk, mert egyéb elfoglaltságaink vannak, politizálgatunk, gyötörjük egymást, és nem igazán mutatunk példát az utánunk következő nemzedéknek, hogy kell viselkedniük majd nekik miutánunk. Talán magunkra kellene hogy gondoljunk ebben az életfolyamatban. De erre nincs időnk, mert egyfolytában kártyázgatunk.
Puskás Zoltán rendezése remekműnek mondható, hogy az életet varietének fogja föl, mert az életet talán így kell, hogy éljük, de utasítás is elhangzik arra vonatkozóan, hogy elgondolkodjunk azon a tényen, hogy mi kitangózunk ebből az életből egyszer, és mi marad majd mögöttünk. Csak a ravatal? Nagyon jól megszerkesztett az előadás, ahol is a színészek teljesítményének különbözőségéről kell hogy beszéljünk, ahol logikusan következik, hogy az első nemzedék kiteljesülése, a nagymama szerepe Karna Margit színművésznő tolmácsolásában a legtökéletesebb, aki már csendes visszafogottságában közli élettapasztalatát és a fölötte állását ennek a mi valóságunknak. Majd ezt követően a második nemzedék megtestesítője Balázs Áron az apa szerepében, akinek teljesen mindegy már, hogy mi történik körülötte. És akkor jönnek a szélhámosok, meg a fiatalok, teljes teljességű kinyilvánításában, hogy ellenpontozzák azt a valóságot, amelyben mi élünk. Az anakronizmus színeiben zárul az előadás, amely a valóságról szól, ahol a fehér, a fekete és a piros váltásaiban messzemenő elgondolkodtatásra hívja fel a néző figyelmét (…).
(Elhangzott a Vajdasági Rádió Szempont című műsorában 2007. február 20-án.)
FRANYÓ Zsuzsanna
Megjelent a Magyar Szó 2007. február 22-ei számában.
