...
A ciklus harmadik részével, valójában a másodikkal, végre szerencsém van, akkor kezdődik, amikor kiírják, és annyira jó, amennyire az Urbán-produkciók jók szoktak lenni. És annyira más, amennyire az Urbán-előadások nem szoktak egymáshoz képest mások lenni. A verbálisan textuális oralitás című interjúban azzal indít az beszélgetést készítő Markovics Annamária, hogy Urbán András Társulata nagyon populáris Magyarországon. Meglepő kijelentés ez, még akkor is, ha Urbán az interjú során, érdekes módon, szabadkozik az alternatív jelző kizárólagos vonatkoztathatóságától munkásságára. Persze, szurkolunk, hogy igaza legyen az interjú készítőjének, és Urbán társulatával együtt populárisként legyen számon tartva Magyarországon, értve ezen a sokak által szeretettséget, népszerűséget. Azt gondolom azonban, hogy attól a pillanattól fogva, hogy széles körű népszerűségnek és elismertségnek örvend egy művész, egy társulat, akár egy produkció, szinte automatikusan megszűnik alternatívnak, vagy ha akarom, szabadnak lenni. Az alternativitás ugyanis éppen a populáris, a popularizált ellenében kínál fel elvontabb, kevésbé üzlet felé kacsingató, kevésbé a befogadók kegyeit kereső, kevésbé konvencionális, kevésbé biztosra hajazó, kevésbé közérthető, megmutatkozása okán kevésbé szerethető stb. produkciókat.
A trilógia középpontjában az a kérdésfeltevés áll, hogy a művészek és az értelmiség milyen mértékben aktív politikailag. Az Urbán András Társulata által most színpadra állított, Brecht – The Hardcore Machine című előadás Brecht kései versciklusát használja fel kiindulópontjául, és a külső szemlélő pozíciójából, egy másik országból, egy teljesen más korszakból pillant rá a kételkedő és kétségeket ébresztő Brechtre 1953. június 17-e, a Kelet-Berlinben kirobbanó, majd az egész NDK-ra kiterjedő munkászavargások és ezek véres leverése zűrzavaros időszakában
– olvasom valahol. A szereplők maguknak készítik el a négyszögletes porondot, fóliával körülhatárolva a bejátszható területet. Majd egy nagyon ostoba kezdés (a nézők, avagy a virtuális nézők szereplők általi lehülyézése és leutálása, bugyi-mutogatások) után egy nagy előadás következik, melyet szerencsétlen keretforma zár, a szereplők újra a helyükön ülnek, ám fordított előjellel viszonyulnak a szemben ülőkhöz, rájuk ömlesztik nyálas és tolakodó szeretetüket. Ebben persze meg lehetne látni a zavargások nyers és agresszív kezdetét, a lázadást és az elutasítást, ugyanígy a zavargás leverése utáni megalázottak és megfélemlítettek hazug és megúszásra, túlélésre generálozott szimpátia-áradását. Ez a szembeállítás persze csak az előadás végével artikulálódhat a nézőben, a kezdés primer élményszintjén inkább modoros és zavaró. Ami azonban azután következik, lenyűgöző, torokszorító, kacagtató és könnyeket fakasztó. Urbán világától mi sem áll távolabb, mint az önfeledt szórakozás, így, aki harsogva kacag egy-egy zseniális helyzet-megoldáson, avagy mozgás-kombináción, koponyája hátsó mélyén azért sejti, hogy megfagy még itt a mosoly, és meg is fagy. Az etűdsorokból felépülő kvázi-cselekmény nagy amplitúdókon mozgatja az emberi szituációkat és átélési formákat. Erőszak, megtörés, megalázás, megszégyenítés, megtörés és megtöretés, a szép és a szörnyű, az ártatlan és a pusztító, a finom és a durva állandó, meg- és kifejthetetlen, és főleg kiszámíthatatlan bekövetkezésű és intenzitású transzparenciája. Remekek a színészek, valamennyien urai a testüknek, melyek gazdag színházi hangszerekként működnek, vonatkozik ez a női szereplőkre is, akiknek nem csak (fél)meztelenségük izgató és vonzó, hanem teljes nőiségük, beleértve az áldozati törékenységet és a feláldozói drasztikumot. Úgy emlékszem, a kezdeti és lezáró vékonyka részek egymásra rábeszélt mondattöredékein kívül nincs szöveg a darabban, legalábbis szemantizálható formában nem hangzik el beszéd. Én ebben semmit sem vettem észre, ami Brechtre vonatkozott volna, mormogja valaki a fülembe a kijárat felé sodródva. Valóban. Én sem. Mert feltehetően a fanyalgó német Buckow-i elégiák című versfüzérére komponált jel- és mozgássor inkább vonatkoztatható Urbán Brecht-élményére, Brecht-értelmezéseire, semmint a megidézett színpadi világára, illetve ismert és fölismerhető színpadi eszközrendszerére. Magyarán, a tévedés lehetőségét nem kizárva, Urbán legalább három irányba elmutató reflexióit láthatjuk a szabadkai Kosztolányi Színház bejárata felől. 1. irány: Brecht. 2. irány: 1953 – NDK. 3. irány: Buckow-i elégiák. Minden a színpadon, ami eddig jellemezte Urbán András munkásságát, nem változott sem a töménység, sem az intenzitás, sem a mélység. Valami mégis. Emészthetőbb, ehetőbb, nézhetőbb (jaj, félek kimondani, szórakoztatóbb) előadás ez a mostani az eddigiek nagy átlagánál, anélkül, hogy ez bármilyen kompromisszumra vagy megalkuvásra kényszerítette volna a rendező-színházigazgatót.
...
