A Kosztolányi Dezső Színház idei évadának első bemutató előadása apropóján, avagy William Shakespeare: Makrancos Kata – a bestia megszelídítése. A rendező: Urbán András.
Fájt nekem. Elmondom hát. A páduai Baptista lányai szépek, kecsesek, nők. Katharina, Katinka, vagy csak Kata – a Makrancos. Bianca, Bianca vagy csak Bianca – a bibi, a kedves selejt. Nyílván így lett ez leosztva. S a bölcs apa úgy dönt, ezúttal tényleg a koros és nem a soros az, akinek először kell elhagynia pártáját – nehogy, abba(n) maradjon. Jön is a veronai nemes Petruchio, hogy fékezze a hárpiát. De honnan a pokolból került elő? Honnan jön és hová viszi a nejét? Talán oda, ahonnan jött. Ami biztos: a nász meglepő – s olykor mulatságos. A bestia megszelídül – így passziv módban, de nem akciók nélkül. Mert nehezen szokja cigány a szántást. Engedelmes asszony lesz a lányból. Petrucchio betöri Katát, vagy ahogy az angol címe mondja: megzaboláz egy hárpiát.
Mindeközben Urbán csőbe húz. Elém tesz mindent: üvegfalat állít a színtér és a kulissza közé. Nem szeretem őt emiatt! Azt is látom, amit nem akarok – még ha évekkel korábban is megtanítottak már kukkolni, újra tudatosítja velem, hogy mindez most is megtörténhet, ráadásul itt! Talán velem, vagy bennem is. Mert magam is nőböl vagyok. Kata és Bianca anyját akarom, azt a nőt, akit nem ismerhettem meg, akitől megkérdezném: Milyen tejjel táplálta lányait? Tér – ha tér? – ha tár – határ? Sötét a fal: fekete. Mintha a Sin City-t pároztatták volna a Dogvill-el.
A férfiaknak rövid a trikójuk, zakójuk. Látom a hasukat. Meg a mosógépet hátul. Urbán András nem kímélt meg semmitől, a tárgyi világon kívül megmutatta azt is, amit még annyire sem volt jó látnom: viszonyt. Hogy miért mentem színházban, ha mindezt még látni sem akartam?! Csak Kata és Petrucchio az, ami. Amikor én kemény vagyok, akkor azt tudom és érzem is – ettől hiteles. Ha csak tudom, akkor nem az, akkor pipogya vagyok. Ha szeretlek, akkor hiszek neked, azt is elhiszem, hogy a Hold fénye világit nappal. S ha szeretsz, akkor te is hiszel nekem. Hogyan kell szeretni? Tányértörés közben éhesen? Szabók közt rongyosan? A földön koszosan?
Víz csepeg a mennyezetről. Bántó. Fülnek, szemnek, s minden érzékszervemnek. De utána összegyűjtik a cseppeket. Rózsaszín és kék lavórba. Shakespeare átver. A butákat be lehet csapni. Akkor is, amikor azt mondja, hogy nincs a világon se jó, se rossz, csak a gondolat teszi azzá. A vígjáték szó attól elviselhetetlen, hogy értelmében is csak ketté bontható – azaz a „víg” és a „játék” szóra. Ezen felül már oszthatatlan.
Olvastam, láttam filmen, balett változatban, színpadon is. Mellveregetés...ccc...Közvetlenítem a gondolatom: ismerem a darab végét, szeretem a makrancos hölgy monológját, azt is, amikor megszelídül. Hogy mitől leszek zaklatott, amikor az a finom, pici perverzió mégis fáj az én Domina Katámnak? Azt találgatom, vajon rántottát esznek-e vagy csak valami maszlagot? Vajon holnapra kék foltokkal lesz tele G.Rdélyi Hermina lába – mint az enyém a legkisebb szorításra – attól a sok eséstől? Stigma? Hát ez a nő és ez a férfi?
Akkor jó. Minden rendben van.
…s a megjavult makrancos hölgy valamennyi jelenlevő nagy csodálatára olyan ékesszólóan magasztalta a feleséghez illő szófogadást és engedelmességet készségesen alávetve magát Petruchio akaratának. És Katharina újra híres lett Páduában, de nem úgy, ahogy eddig, mint makrancos Kata, hanem mint Katharina, a legszófogadóbb, a legengedelmesebb feleség Páduában.
PAP Ágota
A cikk a Képes Ifjúság 2007. január 24-ei számában jelent meg.
