Dáridó a Kosztolányi Dezső Színházban - William Shakespeare Makrancos Katája a nevetésre éhes nézőknek (a szivárvány színei Urbán András rendezői palettáján - némi maszattal, de az lemosható, eltüntethető, észrevenni alig lehet)
Nos, kérem szépen, nincs még végérvényesen lenullázva a humorérzékünk, sőt elmondhatom: a humor okosít. Engem okosít, mert tudatosult bennem, hogy mégsem vagyok egy eunuch, egy dühödt tarantella (tessék ezen érteni: színikritikus), aki tudja, hogy valamit lehet kezdeni a nővel, de ő maga nem képes egy pásztorórával megajándékozni a Fatimét. Elöljáróban ennyi. Most nézzünk a dolgok mélyére!
Ne tagadjuk, a Kosztolányi Dezső Színház előadásaira különleges várakozással indul a néző. Ritkán gondol azonban arra, hogy ebben a színházban megnevettetik, mert sem Godot, sem pedig Shaw nem akar megérkezni a sivatagba, maradnak a pokolnak sötét bugyraiban. De most befutott az arénába a Kata, aki makrancos, és akit illik megszelídíteni...
Humor, vígjáték - hm.
Azt mondják, hogy a humor egyidős az emberiséggel. Évánk akkor nevette el magát először, amikor Ádámról lepottyant a fügefalevél, de vicceket még nem meséltek egymásnak az almafa alatt. Az ember, ha szűkebb történelme megengedi, nevethet, röhöghet, kacarászhat, vihoghat, mi több: szétpukkadhat a röhejtől, halálra nevetheti magát, fuldokolhat, görcsöt kaphat. Tovább él az ember, ha nevet. Az, aki nevet és megnevettet - optimista. Fülig Jimmy, P. Howard matróza késsel a hátában is nevetni tudott. A cowboy az apacsok nyilaival a popsijában is nevet.
Nem leszek eunuch, szavamra mondom!
Igaz, a szám nem húzódott a fülemig, de végre azt mondhattam, a színház nézőterén: a magánytól való félelem mindenkit meggyötör. Mindannyian tele vagyunk félelmekkel. Néhány ember itt él a színen, s nem növelik mindannyiunk szorongásait, nem mélyülnek a lelki sebek. Urbán András mintha ezt üzente volna: ,,Amin nevetni lehet, az előbb vagy utóbb megnevetteti az embereket. S most ne szajkózzuk azt: aki szereti a virslit és a törvényeket, ne nézze végig, hogyan készülnek, arra se vetemedjen, hogy valakinek a fülébe súgja: hát, bizony - hm, hm - itt lehetne egy kicsit tempósabb, ne szóljunk a szcenikai megoldásokról, ott untam az üres dumcsit, amott mindig a földön fetrengett valaki, vajon minek vetkőztek alsóra a színészek (miért nem tették ezt a színésznők), ha a játék már-már naturalista, puritánul hagyományos, miért maradt sok minden jelzésszerű stb. stb., mert hát hogy is mondták a Van, aki forrón szereti című Billy Wilder-vígjátékban: senki sem tökéletes...''
Tegyük hozzá: semmi sem tökéletes, a színházban különösképpen nem. De... Tudjuk, elvezetni könnyű egy lovat a folyóhoz - figyelem: Murphy-bölcsesség! -, de ha arra is rá tudod venni, hogy háton ússzék, akkor valamit tényleg elértél. Nincs itt szó lovakról, uraim és hölgyeim, de ú s z t u n k, úsztunk az örömben még akkor is, ha ez az előadás nem nyeri meg az avignoni fesztivált, mert nagyon hiányzott nekünk az a hehehe és hahaha.
Fiatalok... Velük fordul a világ. Végre a legszigorúbban ellenőrzött vonat, és elszabadult s rohant, rohant ki az éjszakából. Megállíthatatlanul, megzabolázhatatlanul, s rohant a ,,bestiával'', G. Erdélyi Herminával, társával, az ,,állatszelidítő''-vel, Pálfi Ervinnel, s hamvas Béres Mártával, a robusztusnak tűnő Csernik Árpáddal és a többiekkel, mintha a fiatalok azt mondták volna: csak azért is színház, csak azért is vígjáték. Köszönet nekik ezért. Olyan az egész, mint amikor két fiatal összebújik az ágyon a rájuk meredő puskacsövek előtt - és csókolóznak...
Ezért (sem) leszek eunuch...
BARÁCIUS Zoltán
Forrás: Hét Nap, 2007. december 27.
