A lány, aki ugatott a Holdra (Sylvia Plath naplóit olvasva)
Urbán András Társulatának előadása
Minden a halálról szól? Borúlátó kérdésként hangzik? Nem, ha figyelmesebben (a saját magunkhoz mért figyelemhez képest – vajon meghatározható-e a figyelem foka?), beközelítve szemügyre vesszük néhány alkotó alkotásra irányuló megfeszített vágyát, amely a halál, az elmúlás felől lélegzik. Ilyesféle vággyal rendelkező alkotó többek között Sylvia Plath is, aki főként naplószövegeiben szúrja bele tűit a mindennapok vénáiba (micsoda képzavar). Képzavar? Nem ritka ha valaki megfeszíti inait, görcsbe rándul egész lényével, hogy érezzen, hogy a folyton fenyegető űrt, a szeme előtt lebegő semmi kontúrjait érinthesse. Tessék, a semmi kontúrjai? Igen valahogy így, merthogy ez a plathi semmi a kitölthető, talán maga az élet, az éppen semmi, ami viszont kiváltképp szükséges ahhoz, hogy valami teremtődjék.
Plathot a pillanat érdekli, de nem a ma divatos „Élj a mának” jelmondat alapján – amely egy olyan üres térben létezik ahol nincs, vagy legalábbis úgy tűnik nem számít sem múlt sem jövő - sőt. Nézzük csak: itt van például ez a mondat: Megeshet, hogy boldog soha nem leszek, de ma elégedett vagyok. (1950. július) Plathnál tehát a jelen pillanat sohasem oldódik fel egy időn kívüli térré, hanem mindig a jövő felől befolyásolódik, egy állandó kínzó gondolat felől, egy önmaga számára eleve elrendeltetett kétségbeesés, és kételkedés felől. Ez maga a bizonytalanság. De nem csak a jövő felől érkeznek leírt mondatai, hanem mintegy összegzésekként, újra felmérésekként is funkcionáltatja az írás ritmusát. Így ez talán összefüggésbe hozható azzal, hogy miért fontos ma is szövegterének inspiráló hatása, ezúttal egy színházi előadás terében.
Nem egyszerű naplóról van szó Sylvia Plath Naplói esetében hanem egy író-, költőnő naplójáról, amely egyszerre szolgál önéletírásként, szövegei felfejtéséhez szolgáló alapanyagként, valamint önreflexióként is. Nehéz egy ilyen szöveg elemzése, hiszen nem az egyes emberről kapunk képet, hanem arról, hogyan látja önmagát egy ember. Így válik izgalmassá a színházi előadás is, hiszen amit a színpadon látunk az kétszeresen: nem a valóság. Nem a valóság, mert színháztéri fikció, amely szinténcsak nem a valóság, hiszen nem magát Plathot látjuk, azaz nem a színész által megjelenített Plathot, hanem egy ember szövegeken keresztül önmagáról kivetített képét. Mintha fényképeket rakosgatnánk egymás mellé, néhol több kép születik egy-egy szituációról, néhol kevesebb. A befogadónak bizony erőteljes agymunkára van szüksége az érzelmi színezet meglátásához. Egészen hétköznapi eseményekről van szó, de ezekben a hétköznapi eseményekben van jelen leggyötrelmesebben a lélek. Amit látunk azok voltaképp kivetített lélek-képek. Az előadás során így, az egymás mellé helyezett képek, a rendezői koncepció, a tárgyhasználat (erre később még kitérünk) által megteremtődik egy elemelt atmoszféra, amely talán lényegesebb az egyes jeleneteknél. De mégsem. És azért nem mert, ahogyan a napló szövegeiben, úgy e színházi előadásban sem választhatóak külön az egyes jelenetek az emlegetett atmoszférateremtés gesztusától, egymásba fonódnak ezek, ott van az atmoszféra minden efgyes jelenetben, és minden egyes (súlyos) jelenet után sűsrűsödik az atmoszféra. Sűrű, áthatolhatatlan, az élet és a halál választóvonalán (talán ez az állandó jelen pillanat) kibontakozó atmoszféra ez tahát, amely feloldhatatlan, hiszen csakis az oldhatná fel, aki megteremti. Nincs választási lehetőség. Vagy a mű teremtődik meg, vagy az élet. A kettő nem kiegyenlíthető. Vagy ez vagy az, Plath az előbbit választotta, megteremtette művét, amivel szépen lassan saját életét oltotta ki. Öngyilkossága tehát nem hirtelen elhatározás, nem a pillanatban megtörténő hirtelen aktus. Lassú folyamat, mint, ahogyan egy mű, úgy „született” meg az ő halála is.
„Az előadás Sylvia Plath nemrégiben megjelent naplója által inspirált darab, tehát nem szó szerint róla szól. Általánosan egy női-férfi viszonyt taglal, bizonyosfajta tanulmánynak is mondható, mindez női látásmódon keresztül. A darab mély mondanivalóját tükrüzi a költőnő tragikus sorsa, valamint a vágyai, ahogyan szeretne megfelelni. Családanyáról, tehát szociális szinten működő személyről van szó, aki valahol képtelen megtalálni magát és keresi a helyét a társadalmi, emberi létezésben.” (Urbán András)
Folytatása következik...
Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Péter Ferenc
Díszlet: Úri Attila
Zene: Mezei Szilárd
Rendezte: Urbán András
www.symposion.org.yu
