A hatalom zsarnoki formáinak lélektelensége - Hidegleléses félelemmel a katarzisba
A közelmúltban került sor a Brecht - The Hardcore Machine című előadás szabadkai bemutatójára a Kosztolányi Dezső Színházban. A produkció ősbemutatója április 20-án a berlini Acud Színházban zajlott le, a német-magyar kulturális együttműködést támogató Bipolár pályázatra benyújtott programtervvel összhangban.
Az előadás Bertold Brecht Buckowi elégiák című versciklusának az 1953-as, a magyarországi 56-os forradalomhoz hasonló, vérbe fojtott németországi eseményekhez fűződő részleteiből indult ki, egy olyan lelkiállapotból, amire a szerző munkásállam-párti felfogásának gyökeres megfordulása erősen rányomta a bélyegét.
Régi, gyakran letűntnek hitt világba kalauzol bennünket a kis csapat (Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád és Mikes Imre Elek), a világháború után néhány esztendővel, amikor a megcsömörlések, a kilátástalanság béklyói közutálatba fúlnak, mindenki mindenkit ellenőriz, általános a bizalmatlanság. Az ebben a miliőben élő emberekre jellemző az állandó félelem, a remegés-reszketés általános létállapot, politikai fogollyá válni pillanatok kérdése, minden megnyilatkozás veszélyes, a falnak is füle van.
A menekülés lehetetlensége, a bezártság elviselhetetlensége tömeges őrületbe torkoll, a szemek vadul egérutat kutatnak, a testek rángatóznak, az esztelen ordítás halk nyöszörgésbe olvad. A Varga Henrietta által megálmodott mozgáselemek csak növelik ezt a mértéktelen sötétséget, a gyakori mozdulatsor-ismétlés pedig az amúgy is égbekiáltó tetteket, megalázást, gyűlöletet még hangsúlyosabbá teszi. A szövegvilág gyér, a mozdulatiság válik a legfrekventáltabb jelentéshordozó tényezővé.
A színpadból kiemelkedő, végtelenül lecsupaszított pódiumon, amely áthatolhatatlan betoncellák képét idézi, a díszletet és a jelmezt tervező Varga Tünde által munkásruhába bújtatott szereplők többször megválnak öltözéküktől, átvedlenek, ezzel is szimbolizálva a pozíciók felcserélődésének bármikor lehetséges voltát, pillanatok alatt bárki államkatonából a hatalom kegyvesztettjévé, közellenséggé válhat, és visszafelé ez a folyamat már sokkal kevésbé elképzelhető. Az elemlámpák fényében a játék töredezetté, villódzóvá alakul, a hányatott életek a szenvedés arcaivá torzulnak, a harc egyenlőtlen, a földbe tiport, megrugdosott, lemeztelenített ember a kutyával egylényegű, csaholása-nyüszítése eredménytelen, kőszívek falán visszapattanva dagad ólomlepellé a borzadály.
A nevetés és a mosoly, az ének és a beszéd is csak próbálkozás a kitörés, a megmásítás megoldhatatlanságának tudatában, a forrongó, eksztatikus bódulat néhány percre bacchanáliává fajul, de az átlényegülés, az átverés sikertelen, a szemek sarkában, a tekintetek üvegszerű kifejezéstelenségében mindig ott bujkál az ijedt toporgás, a vágyott/nem vágyott halál. Mindebbe a sodrásba, az emberi életek, lelkek csereberéjébe szervesen illeszkedik Mezei Szilárd zenéje, ami továbbmélyíti a kedélyborzolás és a kegyetlenség fokát. A szólamok mondatokká válnak, hangtalan gondolatokat közvetítenek, a létezés kibírhatatlanságának és mégis-akarásának torzonborz kísérői, a megpecsételődés megrázó hordozói.
Az előadás időszerűsége vitathatatlan, a környezet a közelmúltban jól ismert okokat szolgáltatott a párhuzam-állításra, a németországi történések friss, meglehetősen hosszadalmas hazai eseményekhez köthetők. A rendező, Urbán András is megtapasztalta ezek hátrányait és kerékkötőit, a kiszolgáltatottság, a félelem különböző formáit, a társulat németországi látogatása alatt az ottani emlékeket is csokorba fűzhette, és a honi-idegen impressziókból állíthatta színpadra ezt a megrémítő, elrettentő, elképesztően valósághű előadást. Kiváló színészi munka, az egész stáb együttlélegzése, a folyamatos összpontosítás, a folyton-jelenlét rendkívüli feladat, aminek megvalósításával a mondanivaló hitelessé érik, az egész produkció lázálommá, katartikus élménnyé lesz.
TÖRÖK Arnold
