Estragon és Vladimir már a halálra (is) gondol, mintha azt mondanák:
„Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen!" - A Kosztolányi Dezső Színház a színészeivel - Urbán András rendezésében - „pástra vitte" Samuel Beckett Godot-ra várva című abszurdját (a műsorfüzetben műfaji meg,jelölés nélkül, tehát: nézz, amit akarsz)
„Legtöbbet tűr, ki tűr: s szenved maga,
Kit a szabad víg élet elhagya.
De a lélek megbír bármily sokat,
Ha búban lel osztályos társakat".
Az emberiséget méglegyintette, s falhoz csapta a súlyos nyavalya. Erről szólni a színház nyelvén kockázatos vállalkozás, sokféle veszély fenyeget közben, a választott mű felől nézve mindenekelőtt az, hogy amolyan papiros ízű esszé, direkt tanulságokkal (pfuj!) szolgáló, nevelő-tanító szándék szegődhet melléje. Tudjuk azonban, hogy Urbán András minduntalan didaxismentes, felszabadult játékosságú előadásokat rendez/ett, nem szűrve ki színpadi történéseiből a humort sem. Most Samuel Beckett klasszikus darabját rángatta elő, fölényes kívülállónak mutatva magát, elhárítva minden rája és a szereplőkre leselkedő veszélyt, a színházművészetet - talán nemcsak a vajdasági magyar színházművészetet-visszahelyezve a hőskorába. „Pankrációt" láttunk tőle a célra összeácsolt páston, ráuszította a színészeit a nézőkre, a nézőket a színészekre. „Igéje" szerint mi is, gazdagok és szegények, valamilyen Godot-ra várunk, őt várták a San Quentin börtön rabjai is, akik elsőként nézhették meg a darabot, a ragályos erőként ránk fonódó művet. Meglehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt hangoztatják, hogy Urbán András mindig előtte járt korának - akár botladozva is -, de most mégis mintha a múlt idő mélységeiben matatott volna, a legrafináltabb eszközökkel (már a próbákon), bár a „vulgárisabb" megoldásoktól sem rettent vissza, ami nem végzetes. Kiváló érzékkel, kiváló színészvezetéssel simult hozzá a mi életünkhöz, ragadt ránk, mint a bogáncs, s akasztófával fenyegetve meg nemcsak Estragont és Vladimirt, a két slemilt, bennünk is a legszélsőségesebb indulatokat szabadította fel, azt az érzetet keltve, hogy ha nincs miért reménykedni, ha nem lehet egy Godot-ra várni sem, értelmetlen minden erőlködésünk. Urbán András - ezt hangsúlyozom - letisztultan merített ezúttal a formák és ideák világából, hogy az eredmény felborzoló s most is ijesztően szokatlan legyen, de sejtelmesen ismerős is, mintha mi is jártunk volna azon a holdbeli tájon, annál a famózus kilométerkőnél és az ómenként kopaszodó fa alatt, mintha mi is találkoztunk volna egy puffadt Pozzóval, egy „alig-lénnyel", Luckyval meg az „angyallal". Mintákat idealizált most a rendező, aktivizált mindent, ami az embert olyannak mutatja be; amilyen, azt mozdította ki az ember természetéből, ami gyakran bűzös üregben, szellőzetlenül avasodik. Munkája végére nem tett pontot. Legendát láttunk, a moralitás megcsúfolását, misztériumjátékot, lírai-groteszk életképet: egy rendező (h)arcát, aki életünk ürességét tárja fel előttünk, mert Godot - ebben a megfogalmazásban -, akit várunk, talán nem is létezik.
Hadd mondjam meg őszintén: számos egyébként kiváló színész iránt kutyafülét sem érzek, állhat a feje tetejére, akkor sem mozdít meg bennem semmit. De Szilágyi Nándor - az „örök epizodista" - most aztán alaposan belopta magát a szívem
legrejtettebb csücskébe. Szeretem Nándort azért, mert mindig és tántoríthatatlanul egyensúlyoz a komikum és a tragikum között, egy clown és egy Lear király. Erkölcsi és művészi hullámokat ver, mer a szakadék szélén ácsorogni. Szívem útjába botlott most, Estragonként, s eltakarta a benne rejlő szelíd malíciát. Kálló Béla játékos kedvét most sem lehetett gúzsba kötni, karizmája bujkáló: valamit mindig elénk pattint, ami megfoghatatlan, mégis lenyűgöző.
G. Erdélyi Hermináért érdemes lebukni, akár egy igazgyöngyért, az óceán mélyére. Micsoda szikrázó csillag alatt született! Még a rossz sem áll neki rosszul: vize-levegöje az elöadásnak. Csernik Árpád nem méri le a távolságot, nem „dekázik", nem morzsánként potyogtatta az élményt a színpadi komikumból és tragikumból, súlyos tragikumból eredendő szakralitásból sokat villant fel, akárcsak Mess Attila, aki emberi törmelékké válik a sanyargatástól a színen. S ha mindez nem elég a vastapshoz, akkor mondjuk el, hogy az előadás horizontján felbukkan Mezei Szilárd és Csík János pluszként adagolt soundja, „zörejes világa". Pešić Aleksandra - Anjuška a kosztümjeivel azonban eléggé elnagyoltan szolgálja az előadást, sajnos.
De ami a leglényegesebb:
Urbán András új hegedűt csináltatott, vagy vásárolt magának. Beckett darabjának csaknem minden mozzanata - csöppnyi húzás ráfért volna a szövegre -, amelyekben lelki vagy fizikai atrocitás történik, tisztán hallhatóan hangszerelt, nem is akar más lenni a mű, mint ami. Tessék azon a Stradivari-hegedűn gyakrabban így muzsikálni, megköszönjük majd...
Ui. Csak tudnám, hogy a nézők egy része min nevetett olyan gyakran!
