Előre menekülök

Interjú Urbán Andrással

Boldog bolondok - Erdély Andreával és Mikes Imre Elekkel diploma-előadásukról

Megmarcangolt, átértékeltetett - Béres Mártával a Lepkegyűjtőről

Desiré villamosa

„Kultúrponttá szeretnénk válni”

A színészet egy különös életforma - Interjú Erdély Andreával

Szárnyaló gyermeki képzelet - Interjú Mikes Imre Elekkel

Elnyomók és áldozatok - Szerepcsere

Goran Cvetković - Belgrádi Rádió 2

Groteszk párhuzam

Urbán András (po)etikája

Rom

H.O.P.T.A.G. paradicsom

THEALTER 2008.

Végtelen orgazmus paradicsomszósszal

Mássággá torzult szerelmek

Te miben alszol?

Hűtlen hűség

MIT ÉRDEMEL AZ A BŰNÖS...?

Számtalan számosnak (részlet)

A korbács kegyelem íze

Belépés az ördögi körbe

Mi minden a test

Mindent lehet és semmi sem lehetséges

13. INTERNACIONALNI FESTIVAL ALTERNATIVNOG I NOVOG TEATRA

Részlet Hontalan Iván Hőalter című írásából

A megszelídítés folyamata

Kicsomózás – A bestia ellágyulása (zárójelezve)

Ma-makranc-makrancos

Pénz és szerelem

,,Símítsd ki, pfuj, morcos szemöldököd, S dühödt szikrát ne hányjon a szemed...''

THEALTER / Webnapló - Brecht - The Hardcore Machine

THEALTER / Webnapló - Urbi et Orbi

Plath-mítosz

Játék a rémálmokkal

Balkáni magyar

Ólomlepelbe takartan, betonfalak mögé zártan

Miniatűrök

Úgy van, semmi sem biztos

Egy színház, két eset

Portrék az őrületről

Egy rendező másik (h)arca

Egymásba rejtett világok csendessége

Fesztivál és városnézés

Unus testis nullus testis

Mindent ripityára törtünk

Egy rendező másik (h)arca

2005.06.08.

Estragon és Vladimir már a halálra (is) gondol, mintha azt mondanák:

„Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen!" - A Kosztolányi Dezső Színház a színészeivel - Urbán András rendezésében - „pástra vitte" Samuel Beckett Godot-ra várva című abszurdját (a műsorfüzetben műfaji meg,jelölés nélkül, tehát: nézz, amit akarsz)
„Legtöbbet tűr, ki tűr: s szenved maga,
Kit a szabad víg élet elhagya.
De a lélek megbír bármily sokat,
Ha búban lel osztályos társakat".

Az emberiséget méglegyintette, s falhoz csapta a súlyos nyavalya. Erről szólni a színház nyelvén kockázatos vállalkozás, sokféle veszély fenyeget közben, a választott mű felől nézve mindenekelőtt az, hogy amolyan papiros ízű esszé, direkt tanulságokkal (pfuj!) szolgáló, nevelő-tanító szándék szegődhet melléje. Tudjuk azonban, hogy Urbán András minduntalan didaxismentes, felszabadult játékosságú előadásokat rendez/ett, nem szűrve ki színpadi történéseiből a humort sem. Most Samuel Beckett klasszikus darabját rángatta elő, fölényes kívülállónak mutatva magát, elhárítva minden rája és a szereplőkre leselkedő veszélyt, a színházművészetet - talán nemcsak a vajdasági magyar színházművészetet-visszahelyezve a hőskorába. „Pankrációt" láttunk tőle a célra összeácsolt páston, ráuszította a színészeit a nézőkre, a nézőket a színészekre. „Igéje" szerint mi is, gazdagok és szegények, valamilyen Godot-ra várunk, őt várták a San Quentin börtön rabjai is, akik elsőként nézhették meg a darabot, a ragályos erőként ránk fonódó művet. Meglehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt hangoztatják, hogy Urbán András mindig előtte járt korának - akár botladozva is -, de most mégis mintha a múlt idő mélységeiben matatott volna, a legrafináltabb eszközökkel (már a próbákon), bár a „vulgárisabb" megoldásoktól sem rettent vissza, ami nem végzetes. Kiváló érzékkel, kiváló színészvezetéssel simult hozzá a mi életünkhöz, ragadt ránk, mint a bogáncs, s akasztófával fenyegetve meg nemcsak Estragont és Vladimirt, a két slemilt, bennünk is a legszélsőségesebb indulatokat szabadította fel, azt az érzetet keltve, hogy ha nincs miért reménykedni, ha nem lehet egy Godot-ra várni sem, értelmetlen minden erőlködésünk. Urbán András - ezt hangsúlyozom - letisztultan merített ezúttal a formák és ideák világából, hogy az eredmény felborzoló s most is ijesztően szokatlan legyen, de sejtelmesen ismerős is, mintha mi is jártunk volna azon a holdbeli tájon, annál a famózus kilométerkőnél és az ómenként kopaszodó fa alatt, mintha mi is találkoztunk volna egy puffadt Pozzóval, egy „alig-lénnyel", Luckyval meg az „angyallal". Mintákat idealizált most a rendező, aktivizált mindent, ami az embert olyannak mutatja be; amilyen, azt mozdította ki az ember természetéből, ami gyakran bűzös üregben, szellőzetlenül avasodik. Munkája végére nem tett pontot. Legendát láttunk, a moralitás megcsúfolását, misztériumjátékot, lírai-groteszk életképet: egy rendező (h)arcát, aki életünk ürességét tárja fel előttünk, mert Godot - ebben a megfogalmazásban -, akit várunk, talán nem is létezik.
Hadd mondjam meg őszintén: számos egyébként kiváló színész iránt kutyafülét sem érzek, állhat a feje tetejére, akkor sem mozdít meg bennem semmit. De Szilágyi Nándor - az „örök epizodista" - most aztán alaposan belopta magát a szívem
legrejtettebb csücskébe. Szeretem Nándort azért, mert mindig és tántoríthatatlanul egyensúlyoz a komikum és a tragikum között, egy clown és egy Lear király. Erkölcsi és művészi hullámokat ver, mer a szakadék szélén ácsorogni. Szívem útjába botlott most, Estragonként, s eltakarta a benne rejlő szelíd malíciát. Kálló Béla játékos kedvét most sem lehetett gúzsba kötni, karizmája bujkáló: valamit mindig elénk pattint, ami megfoghatatlan, mégis lenyűgöző.
G. Erdélyi Hermináért érdemes lebukni, akár egy igazgyöngyért, az óceán mélyére. Micsoda szikrázó csillag alatt született! Még a rossz sem áll neki rosszul: vize-levegöje az elöadásnak. Csernik Árpád nem méri le a távolságot, nem „dekázik", nem morzsánként potyogtatta az élményt a színpadi komikumból és tragikumból, súlyos tragikumból eredendő szakralitásból sokat villant fel, akárcsak Mess Attila, aki emberi törmelékké válik a sanyargatástól a színen. S ha mindez nem elég a vastapshoz, akkor mondjuk el, hogy az előadás horizontján felbukkan Mezei Szilárd és Csík János pluszként adagolt soundja, „zörejes világa". Pešić Aleksandra - Anjuška a kosztümjeivel azonban eléggé elnagyoltan szolgálja az előadást, sajnos.
De ami a leglényegesebb:
Urbán András új hegedűt csináltatott, vagy vásárolt magának. Beckett darabjának csaknem minden mozzanata - csöppnyi húzás ráfért volna a szövegre -, amelyekben lelki vagy fizikai atrocitás történik, tisztán hallhatóan hangszerelt, nem is akar más lenni a mű, mint ami. Tessék azon a Stradivari-hegedűn gyakrabban így muzsikálni, megköszönjük majd...
Ui. Csak tudnám, hogy a nézők egy része min nevetett olyan gyakran!

oldal tetejére